Béke
Olyan jó Veled ma a mindenség!
Az űrt betölti lélek-világosságod.
Szellemi színterén szárnyaló lét-igéd
hű tanítóként szolgálja világom.
Éjszakákon át, mielőtt lelkem álmodni tér,
Visszavágyom egy kertbe, hol a nap a szívemhez ért.
Ott, ahol egy fa alatt állt egy kis ház,
És már sok éve ott áll.
Szárnyal a lélek
fényalagútba`,
testtelen élet,
véges az útja.
Hallod a szél zúgását a fák közt,
hallod a levelek susogását?
Hunyd le szemed, a táj hangszeren játszik.
Hallod a kis patak csobogását?
remény
Olyat akarok írni,
hogy
a szem elkezdjen
sírni,
olyat is akarok,
ahol
a szem felragyog.
Ó, én, esendő lélek...
Mily szemfényvesztő
káprázat ma a Béke,
melyről oly hőn papolnak
a megkeresztelt Népek,
kik a Rózsafüzér igazgyöngyeit
- meghazudtolva - vakhittel
a magukénak hittek.
Forró homokú tengerparton sétáltam,
Meleg szellő fújt s lengette kaftánom,
Kendőmet fújta a tenger felől jövő hűs szél,
Valamit súgott, ami a lelkemig ért.
Nem akarok remete lenni!
Így élve eltemetve élni.
Úgy vágyok a szóra, a nőre,
Ahogy mondom, mindkettőre.
Csendes az ősz.
Bronzszínt érlel.
Vén gally játszik
Nyirkos fénnyel.
Melegszívű, árnyas lombok,
Nap rajtatok szirmot bontott.
Fészkében egy rigó kiált:
milyen békés itt a világ!
Sose mondtad, de én tudom,
mi a szíved legfőbb vágya,
mert régóta bánat marja,
s lelked nyomja tenger árja.
Amikor sokszor látod meg,
hogy könnyes a szemem,
hiszen túl sok mindent érzek,
lelkemben már nem fér el
ennyi erőteljes érzelem,
ott jön ki a többlet, s ott
kiárad a maga tükrében.
Oltóanyag kellene most,
szeretet,
nemcsak amolyan sok álmos
felelet,
tavasz mindig fényét adja,
lenge szél is megsimítja
kezedet!
Ez a nap is elérkezett
zamatos illattal,
ma fülemüle ébresztett
lenyűgöző dallal.
Színes álmaim mikor nem találnak,
csendjeimre foltot ír a bánat,
s mint a napsütötte falakra árnyak,
holnapunkra csillagok vigyáznak.