Béke
Kis, talpalatnyi csend, mi elvarázsol,
Röpít messze nagyváros zajától.
Jöttem, mert vágytam már béke szigetét,
Erdő öleli szívem melegét.
Engedd meg, hogy olyan legyek,
Amilyet gyermekeim álmodnak meg!
Engedd meg, hogy olyat tegyek,
Amire büszke lehet minden gyerek!
Fáradt fűz ölel magányosan,
Szél sem suttog magában,
Halk fészkelődés, apró rezzenés,
Nádas közt kis neszelés.
Fejem fölött az ég,
körülöttem az erdő csendesen integet,
szél ringatja lágyan pihenni vágyó szívemet.
Megrezzen a lomb, s a gondolat ráül a fákra,
néma a szó, s a beszéd is némán talál ma.
Hajnal hűvös, sápadt kékjén,
búzamező arany szélén,
hajladozó kalász szárán,
egy zöld tücsök pici lábán
bársonyba bújt dallam csendült.
Fogytán az erőm,
nem tudok kellőn
újra harcba indulni,
élettel szembenézni.
Oximoronelmélkedés apevákban
Hull
Szemre
Rémálom,
Arcon mosoly.
Ágy a koporsó.
*
Próbálok megkapaszkodni egy hangban.
Szól hozzám puhán, édesen és halkan.
Csengenek benne a reggeli edények,
benne bong egy szerethetőbb élet,
és illata is van: mindig más, de mindig
telített gondoskodás. Szertefut a híg
Most hirtelen csönd lett, mély, néma csönd,
még a felleg sem úszik odafönt!
Szívem hallod? - őrülten dübörög,
egy szelíd vágy mellettem ücsörög.
A lélek káoszában
ki az, ki békét hoz,
ki az, ki rendet tesz,
ki az, kit érdekel
mi tébolyít meg?
A nagy kérdés
Fehér Galambra hull fekete talár,
sántikál és görnyedez`...
Nézzétek, halandók, micsoda madár!
Nyakán bíbor csörgedez,
fejét kaloda rút bilincse fogja.
Sziklát álmodik a kavics,
hogy büszkén állott egykoron,
mint öröklétre megteremtett,
messzenéző hegyorom.
Csendben a minden, mindenben a csend
Ó, céltalan élet, tőled mit reméljek!
Puszta tebenned, puszta énbennem,
pusztasággal tele sivár lelkem!
Muzsla
Ahol pincesorok állnak,
ahol érmes borok várnak,
selymesek és lágyak,
ott Muzslaiak várnak!