Béke
Sose mondtad, de én tudom,
mi a szíved legfőbb vágya,
mert régóta bánat marja,
s lelked nyomja tenger árja.
Amikor sokszor látod meg,
hogy könnyes a szemem,
hiszen túl sok mindent érzek,
lelkemben már nem fér el
ennyi erőteljes érzelem,
ott jön ki a többlet, s ott
kiárad a maga tükrében.
Oltóanyag kellene most,
szeretet,
nemcsak amolyan sok álmos
felelet,
tavasz mindig fényét adja,
lenge szél is megsimítja
kezedet!
Ez a nap is elérkezett
zamatos illattal,
ma fülemüle ébresztett
lenyűgöző dallal.
Színes álmaim mikor nem találnak,
csendjeimre foltot ír a bánat,
s mint a napsütötte falakra árnyak,
holnapunkra csillagok vigyáznak.
Vár rád az erdő,
toporog a suhogás,
csücsül a szellő,
a napfény is likat ás.
Benned van az Isten, benned van a minden,
szívzuhatagban trónolsz temérdek kincsen.
Szíved a központ, megérzéseid tudás,
teremtő erőd szőttes, átokra áldás.
Valami szépet akartam most írni
és ez nem tréfadolog
Valami szépet akartam most írni,
mert a lélek megadta magát.
Térdre és imára készteti az Isten
az ember testét és büszke egóját.
Ezüsthold fénye hullt az én fámra,
hópehelycsipkés volt a ruhája.
Kint állt az utcán, bátor volt, erős,
nem hajolt meg egy villanydrót előtt.
Kezében cselló, kint ül az utcán
szakadt ruhában egy vén cigány.
Tétován táncol vonóval húrján,
szíveket érint, míg muzsikál.
Hajnal hűvös, sápadt kékjén,
búzamező arany szélén,
hajladozó kalász szárán,
egy zöld tücsök pici lábán
bársonyba bújt dallam csendült.
Puha zümmögés
Tarka kelyheken,
Bodros napsütés
Cirmos kerteken.
Csókot éjjel a Hold lehel felém,
szempillámon érzem ajkait,
álomittas bódulat fényegén
suhannak kék angyalszárnyaim.
"Itt kuksolok a szilvafák között,"
Lédús termések hullanak halkan,
Varjak kárognak tömött ág fölött,
Viaszhéjakon méhdongás harsan.
Tópartról a nádat lesni,
Víztükörbe feledkezni -
Levegőből idillt csenni,
A récékkel elröppenni.