Bizakodás
Közelségedre annyira vágyom,
Ott, hol az eszem nem találom.
Hol csak másodlagos az agy,
Gondolataimban csak te vagy.
Néha, mikor a fájdalom
vált bérletet a válladon,
mély sebet szánt, érezheted,
melytől eláll lélegzeted,
bú öleli sebzett lelked.
Hiszem, hogy él még a remény,
s az élet hangtalan neszén...
Mert elmúlik egyszer minden,
elmúlt most bennem a nyár,
üresnek érzem a szívem,
elhervadt ezeregy vágy.
Nem szól bennem a vers,
nem szól bennem az ének,
lecsapott rám a sors,
szinte alig élek.
D. Máriának - névnapjára
Hiszed-e még a virágok leheletét? Mondd,
Hiszed-e még sírását kiszakadt vasaknak,
Az atomvilág haragos tajtékait, a csengő
Anya-emlők gömbölyű szeretetét, a Hitet,
A gyermeki rácsodálkozást, a szétfeszített
Tenyerek jég-ürességét? - A fehér boton
Napsugár villan - Minek?
Gyönyörű álom volt, csak túl gyorsan véget ért,
a szívem mást tervezett, de a sorsom utolért.
Feleségemnek, házassági évfordulónkra (trilógia 2.)
Kapaszkodom beléd foggal-körömmel,
Meg se kérdvén: nem fáj-e, oly hosszú,
S méla idő, ami előttünk áll, míg talán
Nemcsak reménység leszel, s nem
Moshat el egy májusi, langy eső.
Kopogtatnak szívem ajtaján
Az elmúlt, jóságos cimborák:
Látogatóba jönnek `bájosan`
Mert a rohanó idő lábnyoma
Emléktáncra libben álnokan.
Szép hazám, ki arcodat fested
Maszkod alá keserűséged rejted
Szép hazám, mosd le arcodat
S mutasd ifjaidnak régmúltadat.
Hozzon az új esztendő minden jót és szépet,
a múltra vessen fátylat, s nyújtson menedéket.
Bántó szelek fújnak szerte a világban
melegíts fel Uram, hogy már én se fázzam
irányítsd pusztába azt, mi elsodorna
maradjak én veled gyermek tisztaságba
Nehezen telnek a nyirkos, őszi napok,
fájó csontjaimmal éppen csak vánszorgok.
Mintha megállt volna az idő,
testemben még oly kevés az erő.
Már jól tudom, egyenes vagy görbe.
Selyem-óceán fon egyre körbe-körbe,
és ringat ezerfényű színbe csent remény,
hogy talán most igen: végre élek én!