Bizakodás
Életem kozmikus óráján a mutató szép csendesen
A 60-as számról átsiklik a 61-es számra.
Íróasztalomon a naptár fekete betűkkel hirdeti,
Ma július hónap negyedik napja, szombat van.
Gyere, május, simogasd meg szívemet,
Tavasz melegét csókolgasd arcomra,
Felejtsem el azt, kit elveszítettem,
Olvaszd fel bennem a téli fagyokat.
Valami szépet akartam most írni
és ez nem tréfadolog
Valami szépet akartam most írni,
mert a lélek megadta magát.
Térdre és imára készteti az Isten
az ember testét és büszke egóját.
A kövek kiáltanak, mert én hallgatok,
Szeretném elmondani, miért a sok szenvedés...
Csak csendben ámultam és bámultam,
azonban véletlenek nincsenek,
álltam némává váltan, kábultan,
s nem érkeztek a számra kis neszek...
Mint gyengéden szárnyaló, tejfehér angyal,
úgy hullott lefelé a fejletlen hajnal,
és terítette szívét fátyolként faggyal...
Csontig hatolt hát, teljesen át a sebén,
s már nem maradt semmi, tovajár a remény...
Fura egy világban élünk
Kezünket szalag köti máshoz
Mégis van hogy elengedjük
Vajon még felvehetem? Hányszor?
Közelségedre annyira vágyom,
Ott, hol az eszem nem találom.
Hol csak másodlagos az agy,
Gondolataimban csak te vagy.
Néha, mikor a fájdalom
vált bérletet a válladon,
mély sebet szánt, érezheted,
melytől eláll lélegzeted,
bú öleli sebzett lelked.
Hiszem, hogy él még a remény,
s az élet hangtalan neszén...
Mert elmúlik egyszer minden,
elmúlt most bennem a nyár,
üresnek érzem a szívem,
elhervadt ezeregy vágy.
Nem szól bennem a vers,
nem szól bennem az ének,
lecsapott rám a sors,
szinte alig élek.
D. Máriának - névnapjára
Hiszed-e még a virágok leheletét? Mondd,
Hiszed-e még sírását kiszakadt vasaknak,
Az atomvilág haragos tajtékait, a csengő
Anya-emlők gömbölyű szeretetét, a Hitet,
A gyermeki rácsodálkozást, a szétfeszített
Tenyerek jég-ürességét? - A fehér boton
Napsugár villan - Minek?
Gyönyörű álom volt, csak túl gyorsan véget ért,
a szívem mást tervezett, de a sorsom utolért.