Bizakodás
A kövek kiáltanak, mert én hallgatok,
Szeretném elmondani, miért a sok szenvedés...
Csak csendben ámultam és bámultam,
azonban véletlenek nincsenek,
álltam némává váltan, kábultan,
s nem érkeztek a számra kis neszek...
Mint gyengéden szárnyaló, tejfehér angyal,
úgy hullott lefelé a fejletlen hajnal,
és terítette szívét fátyolként faggyal...
Csontig hatolt hát, teljesen át a sebén,
s már nem maradt semmi, tovajár a remény...
Fura egy világban élünk
Kezünket szalag köti máshoz
Mégis van hogy elengedjük
Vajon még felvehetem? Hányszor?
Közelségedre annyira vágyom,
Ott, hol az eszem nem találom.
Hol csak másodlagos az agy,
Gondolataimban csak te vagy.
Néha, mikor a fájdalom
vált bérletet a válladon,
mély sebet szánt, érezheted,
melytől eláll lélegzeted,
bú öleli sebzett lelked.
Hiszem, hogy él még a remény,
s az élet hangtalan neszén...
Mert elmúlik egyszer minden,
elmúlt most bennem a nyár,
üresnek érzem a szívem,
elhervadt ezeregy vágy.
Nem szól bennem a vers,
nem szól bennem az ének,
lecsapott rám a sors,
szinte alig élek.
D. Máriának - névnapjára
Hiszed-e még a virágok leheletét? Mondd,
Hiszed-e még sírását kiszakadt vasaknak,
Az atomvilág haragos tajtékait, a csengő
Anya-emlők gömbölyű szeretetét, a Hitet,
A gyermeki rácsodálkozást, a szétfeszített
Tenyerek jég-ürességét? - A fehér boton
Napsugár villan - Minek?
Gyönyörű álom volt, csak túl gyorsan véget ért,
a szívem mást tervezett, de a sorsom utolért.
Feleségemnek, házassági évfordulónkra (trilógia 2.)
Kapaszkodom beléd foggal-körömmel,
Meg se kérdvén: nem fáj-e, oly hosszú,
S méla idő, ami előttünk áll, míg talán
Nemcsak reménység leszel, s nem
Moshat el egy májusi, langy eső.
Kopogtatnak szívem ajtaján
Az elmúlt, jóságos cimborák:
Látogatóba jönnek `bájosan`
Mert a rohanó idő lábnyoma
Emléktáncra libben álnokan.
Szép hazám, ki arcodat fested
Maszkod alá keserűséged rejted
Szép hazám, mosd le arcodat
S mutasd ifjaidnak régmúltadat.