Bizalom
A kifeszített égbolt csöndes ablakán
Gondoskodó karok tárultak ki lassan...
Csillag szikrázott föl kozmosznak ruháján,
Erős kéz tartotta teremtő markában.
Robogok a mélybe,
nem láthat meg senki sem.
Egyedül a világ ellen,
most már mindent értek.
Zuhanok -
Szárnyalok -
Mindezt; a bizalom - és remény árnyéka alatt -...
Kérdem én
A hited rossz irányba visz el,
Fura egy világban élünk
Kezünket szalag köti máshoz
Mégis van hogy elengedjük
Vajon még felvehetem? Hányszor?
Alszok, de a szív meg nem áll,
Késő este is kitartóan kalapál.
Egy szerv, ami hűségesen dobog...
Karodba zárva,
és mosolyodat látva
végre feltámad a hajnal.
Amíg volt drága Édesanyám nekem,
Szeretetben fürösztött, nevelt engem,
Mindig elűzte Ő minden kételyem,
Szükségét semminek sosem éreztem.
Feléd csak áramlik be a jó,
Mert észrevett a mindenható.
Szoknyaként bukik szememre két szenes,
repeső szárny, varjak színes-kormos tolla
csiklandozza torkom, csepegve-csorogva
folydogál a télnek vége, s körmével égnek
meredve repeszti a mennyre fagyott kéket.
Miért mondod, hogy nem érdekel,
Hogy ki mit gondol rólad?
Mikor én látom, ha lábad az utcára lép,
Tekinteted a földnek szegezed?
Szeretni és szeretve lenni...
Ismeretlenben ismerős lenni...
Egy kézfogásban meglátni a világot...
Ápolva átkarolni a boldogságot...
Tegnap egy új világ kezdődött nekünk,
mit míg élünk, átélhetünk, őrizgetünk.
Választhattunk, sóvárgunk vagy szeretünk,
Választhattunk, szeretünk vagy feledünk.
Kopp, kopp, ki kopog?
Ki az, ki zavarja álmát?
Kopp, kopp, én vagyok,
Ki keresve keresi hangját.