Bizalom
Sötét tükör szépít engem,
Bárcsak piszkos lelkem szebbé tenné.
Összetartozás
Érzés nem jön erőszak
Nyomán el, vesztett
Bizalom s hit csak lassan,
Tán sosem, támadhat fel.
Ki az én barátom, kérdeztem,
Az, aki azt mondja: Én féltelek,
Ő befogad, ha nincs tető felettem,
Felsegít a földről, ha padlón fekszem.
egy bársonyos kéz mely most üdvözöl
később fejeket vághat testeket öl
fojtó gondolat rontja a szépet
penészként virágzik amint éled
arcokra feszített merevlemez
a közöny s hűvös vállrándítás
Pató Pállá lettünk lassan
magunkat győzködő önámítás...
Vasald ki a lelkem ráncos,
annyira gyűrt széleit,
ne engedd, hogy a káros,
szétcibáló, sötét káosz
haragját rajtam töltse ki!
Az én szavam a csend,
s te érted hangomat.
Angyali mosollyal hálálod,
mit súg a gondolat.
Ki kell-e mondanunk? Vagy hagyjuk,
hadd simogassa a fontosat.
Égboltot takaró fák között húzódva,
Hol köves, hol füves, hol csak a föld maga,
Vezet át egy mesén az erdőlélek,
Virágokat, bokrokat érintve meg az ének,
Szól halványan, körülölel,
Ha hagyod, kézen fogva visz el.
Amint elkezdődött a tavaszi kikelet,
Kicsiny hazánkban szájmaszk lett a viselet.
Érvénybe lépnek az óvintézkedések,
gondterhelt egyének, csökkenő kedélyek.
Békésen csörgedez
Csendes hajnalon,
Tükrével álcázva
Siet nagyon.
Valami szépet akartam most írni
és ez nem tréfadolog
Valami szépet akartam most írni,
mert a lélek megadta magát.
Térdre és imára készteti az Isten
az ember testét és büszke egóját.
Gondoltam, most lenyúlok
egészen a torkomba, onnan
tovább, és rátenyerelek balga
szívemre, és kiteszem az asztalra.
Lett mindennapi rigmus,
Karanténban a világ.
Itt a koronavírus!
Lezárták Itáliát.
Elérte a Földet újra a kór,
Gondoljunk vissza akkor!
Hány ilyen volt már régen,
Mennyi nyavalya földön s égen!
Tizenkét év telt el
bánatban, örömben,
ragyog a szerelem
mindkettőnk szemében.