Bölcsesség
Egy ódon, megtört ablakon át
Mennyire másként szép a világ!
Naptól fáradt teste recseg,
Párkányán két fecske fecseg.
Az életed az iskolád,
mi megmutatja önmagát,
egy állomás egy tanterem,
mely elkísér az éveken,
sok érintés, mi porba hull,
majd újra él váratlanul...
Nem kell, hogy sorba állj,
mert mások azt teszik.
Vannak bőven hízelgők,
irigyek, ki ítélkezik.
A női lélek becses, finom hangszer,
bonyolultan és egyszerűen működik.
Megérteni, zablázni nem tudja a kényszer,
érzékeny szívén ezer rezdülés őrködik.
Újévi biztató
Tapsoltak már beléd elegen,
hogy rongyaidban fázzon
hívó szíved, s omló jéghegyen
jégcsap cseppből szánjon.
Nem minden élő csoda fénylik,
Ha megnyílik a csepp pillanat -
Mert nem lesz már soha a régi,
Mi az emlékekből megmaradt.
Szolgája vagyok az emberiségnek,
rangom szléjv-senki, lényem bölcsész-lélek.
Rózsaszín racionalizmusba csomagolt logika,
szmájli-földön futó igazság bajnoka.
Ógörög, ókori bölcselet írnoka reszketi sorsát,
kéklő tengere sír, partjain új Zeusz ír.
Amikor megérintettem fénytelen arcod,
tűzforró homlokod égette tenyerem,
éreztem balgaság volna megszólalnom,
mert csendes, ringató ölelésem szereted.
Legyél más, legyél új,
de ne légy különb senkinél!
Jól jegyezd meg: több nem lehetsz
- Te sem, én sem -, csak mit él.
Szúrós seprőnek csúfolták
a kis sünt az iskolában,
mert falevél ragadt oda
minden reggel a hátára.
Kérlek, ó, Istenem, erősíts meg kérlek!
Összetört egy könnycsepp, meggyötört az élet,
álmok valóságában összetörve élek.
"Kérlek, ó, Istenem, erősíts meg kérlek!"
- szólt az én sóhajom felfelé az égnek.
Sors-élet vágtató, múlt-jövő hídjain
emberré egybeforrt szív-lélek menetel.
Elmecsend burkában tengernyi kínjain
nem szól már, megbékélt az Isten-eledel.
Egy szamár gondolata és cselekedete
Azt gondolta a szamara
jó lesz neki csak a szalma,
nem kell neki rozskenyér,
ő a szalmán majd elél.
Barangol a barát,
bejár ungot-berket,
lát egy rozzant kunyhót,
s egy elhagyott kertet.