Boldogság
Szerelmünk ritmusára
rándul össze a testem,
ringatod önfeledten.
Te vagy az én lelkem, a mindenem:
ó, te színpompás, drága kikelet!
Hangod lágy, mint a szellősusogás,
mint feltörő forrásvízbugyogás.
Te rám, s én rád néztem,
Megszűnt a világ egészen.
Zene szólt halkan, csendesen,
Magamat magad mellé rendelem.
Az égboltról napfényt csentem,
önfeledten felnevettem,
amint elhagytam az iskolát.
Közeledik halkan lépted,
titokban már lelkem ölel,
átkarolnak az emlékek,
tudtam, hogy nemcsak vendégnek
jöttél a szívemhez közel.
Az álmok, vágyak tovaszállnak,
Emléket hagynak a pusztuló világnak.
Miért válik ismét minden köddé?
- Mert, mi emberi, nem lehet örökké!
Én édes, szerelmes párom,
Nagyon, nagyon várom,
Hogy újra karjaidban legyek,
S forró csókot tőled vegyek.
Haza akarlak vinni,
Szépen elcsomagolni,
Szeretnélek hívni,
De sorsunk meg kell még írni.
Fatörzset kémlel, mi
frissen vágott, majd
alá is bújik a kis álmos!
Van az, amikor úgy szívből,
igazán... és van, amikor nem
vagyok több - csak egy lány
az utca túlsó oldalán, ahol a
falakról édes füst csorog, az
utolsó slukk a legjobb dolog -
mondd, minek is legyünk
boldogok? Kinek kell a folytatás...
Kőidő 3.
Küllős kereke felvillan:
drótszamáron száguld a nyár,
kócos fürtjei loknikban,
fényét adja a napsugár.
Könnyeimmel vetekszem, úgy hiányzol.
Ajkaim csókodért égnek, úgy hiányzol.
Bármit megtennék, hogy megkapjam őket,
Bár megszökni innét hatalmas vétek,
Lehet, így többet kapnék belőled.
Szívedet simítom, ölellek két kézzel,
hogy miért szeretlek, nem fogom fel ésszel.
Ilyenkor engemet elkerül a bánat,
jól érzem magamat vendégként tenálad.
Ezer színes virág súgja most azt neked,
ha szíved kitárod, újra boldog leszel.