Boldogság
Forró homokú tengerparton sétáltam,
Meleg szellő fújt s lengette kaftánom,
Kendőmet fújta a tenger felől jövő hűs szél,
Valamit súgott, ami a lelkemig ért.
Lény, lány, asszony,
örök dilemma, kit válasszon
a férfi, aki oly szerencsés,
hogy sikeresen keresgél.
Mikor egy puha mancs megérinti lelkem,
és gyöngybundás fejét gyengéden bőrömhöz tolja,
szirén halk ritmusán duruzsol lényemhez,
a boldogság mosolyát szívembe fonja.
Születésnapodon köszöntelek téged,
áldja meg az Isten neked minden lépted!
Legyél mindig boldog ezen a világon,
olyan legyen élted, mint egy tündérálom!
Azért jöttünk ma itt mindannyian össze,
hogy ez az ifjú pár szívét összekösse.
A házasság szent kötelékébe lépve,
örök hűséget fogadnak mindörökre.
Újra visszatért ő messzi földről hozzám,
Mindketten változtunk a hónapok során.
Míg én voltam nyugodt, az ő szava dörgött az égből,
Eljött az az időszak, amikor szívem dobogása változik,
Szememből eltűnt a ragyogás, sötétség vesz körül.
A Nyugtatóm megvilágítja a sötét eget, hogy szépet lássak.
Előttem csak az a keserves világ van,
Amelyben tudom, hogy hozzá nem tartozom...
A hajnal csicsergő madaraival jön mindig a halál,
fáj a szívem, hogy öt reggel mindig nélküled talál.
Örök körforgás, átkozott mókuskerék az élet,
hogy minden reggel néhány órára el kell veszítselek téged.
Hogyan legyél jó nő vagy jó pasi?
Mosolyogj! Nem fogsz a kedvességbe, humorba nagyon belehalni,
s még a legrandább megjelenésedet is vonzóvá teszi,
ha nem duli-fuli szappantól habzó, morgó szájszaggal
vered szembe a szomszéd nénit is - vagy az ego-raktáradban
évtizedek alatt tökélyre fejlesztett, sértettségi bárddal.
Ez most biztosan nem egy igazi szonett (!),
Elsősorban nektek hatalmas köszönet.
Nem kívánom lelőni ezzel a poént,
Ambrus József szép verse már elém ért.
Lombtakarózás.
Természet hű támaszom.
Testpihentető.
Kegyetlen, de mégis szép volt ez a világ,
áhítottunk mindig valami nagy csodát.
De nem minden az volt, aminek az látszik,
tudtuk, hogy valami itt bizony hiányzik.
Mire gondol a vadász
fönn a magasban?
Ül némán, türelmesen,
a levegőt veszi csak, de azt is halkan.
Csak állok a parton, és hallgatom, mit súg a tenger,
És figyelem, merre tart éjszaka a sok boldog ember.
Hullanak rám a hűs esőcseppek,
Arcomon könnyel elkeverednek,
Hideg szél fúj, de már nem is érzem,
Így van ez, ha oly nehéz a szívem,
Kavarog benne a múlt és jelen,
Jövőmet szabadon elképzelem,
Lelkemben több érzelem háborog,
Néha összecsapnak a hullámok...
Lényed a lényeg,
perzsel a csend,
hajnali fényben
újra dereng,
fordul a rend már,
lét, mi ragyog,
új szerelem vár,
hogyha hagyod!