Búcsú
Mint őszi lombkoronájukat
elvesztette faág, oly kopár vagy
bennem... mint az elhagyott kis ház
szobájában a magány.
Egy elvetélt szerelem
Nehéz elhinni, hogy csak ennyit jelentek neked,
Te nem akarod lerázni a téged lekötő bilincseket...
Fénytelen az éjjel, beborít a csend.
Széttaposott képed a padlón odalenn.
Megszűntek az álmok, hűvös kinn a szél.
Megbocsátanám, hogy végül elmentél...
Apám búcsú nélkül ment el hirtelen.
Most már ki tudom mondani,
a tépelődés vihette el,
mit magában hurcolt csendesen.
Tiszta égbolton ezer csillag ragyog,
Vajon a hazatérőnek utat mutat?
Az éjszakába kóbor kutya ugat,
Éj Atyának énekel éji altatót.
Kik már rég nincsenek velünk,
akikért sírva szenvedünk,
szellemük távol, fent ragyog,
fényesek, mint a csillagok!
Mióta elmentél, a fény
avarba hulló tünemény,
utat keres a némaság,
s csend marad végül jó barát...
Ha a lélegzetem
apró madár volna,
gyönge vállaidon
altatót dalolva
vigasztalna kicsit,
ahogy szárnya rebben -
ne félj, nem vagy magad
a hatalmas csendben...
Kábítottál illatoddal,
osztoztál a bánatommal,
körbefontál, nem engedtél,
rút magánytól megmentettél.
Tenyeremben őrzöm arcod emlékét.
Még meleg volt, lágy színei még éltek.
De szemeid már más világba láttak,
s a földön itt már csak hozzám beszéltek.
Béke lakik bennem
most, hogy el kell mennem.
Uram,
Nem adhatom alább,
Tebenned visz tovább
utam.
Most mondanék annyi mindent,
kérem inkább a Jóistent,
adja át a szóvirágom -
- míg itt voltál e világon
Keresem a válaszokat,
százszor kérdezem önmagam,
miért búsul most a szívem,
miért nem vagyok gondtalan.
Hiányzol majd, hogyha elmész,
múltunkból egy rész most elvész -
mosolyod és kedvességed,
határtalan békességed
Édesapám, elbúcsúzom,
hozzád verset sosem írtam,
lehunytad már mindkét szemed,
kint fekszel egy hideg sírban.