Búcsú
Mindennap kicsit emlékezem Rád.
Tavaszízű fuvallat volt a szád.
Pillangószínek voltak a percek,
mikor csillagidőtlenségbe emelt
a kezed, és éreztem, napfény-gyermek
lehetek, szabad szél-akarat idelent.
Odakint kegyetlen csönd pulzál,
odúban lomha kuvik bujkál.
Lelkem dobban jég tükrét nézve,
hol csipkés tiarák igéznek.
Párom édesanyjának emlékére
A hajnal ma nem hoz jó reggelt,
körénk burkot ver a szürkület,
bánat ölel, meg a rémület,
csak annak fáj, aki még felkelt.
Míg mi vigadtunk s ürítettük poharunk,
Te füled hegyezve őriztél minket, drága barátunk,
Nem simíthatunk már s nem vakarhatjuk füled,
Mi nem őrizhetünk már mást, csak az emléked.
Ha visszatérek oda, honnan jöttem,
az anyaföldbe, mely örök otthonom,
bocsássátok meg nekem, hogy éltem,
hantoljátok el még maroknyi porom.
Keresem a válaszokat,
százszor kérdezem önmagam,
miért búsul most a szívem,
miért nem vagyok gondtalan.
Hiába vagy távol,
Fellibben a fátyol,
Mögötte a szemed
Végtelenben táncol.
Hiányzol majd, hogyha elmész,
múltunkból egy rész most elvész -
mosolyod és kedvességed,
határtalan békességed
Pillantás, mely belém égett,
Pillanat, mely csak miénk lett.
Csoda voltál, köszönet érte,
Emlékedet szívembe véstem.
Nem várlak többé,
talán még fájni fog,
ahogy szembejössz,
gondolatom csak vánszorog.
Búcsú a boldogságtól
Emlékszem, ott állt
szeretetlen anyám, s
én megkérdeztem tőle,
szabad-e a lakás, van-e
menekülnöm hová.
Köd
Szitál,
Halovány
Napfény dereng.
Bús, őszi reggel.
Búcsú Irénkétől
Hullócsillag futott az égen...
Mondd! - szó nélkül mért mentél el?
Hozzá beszélek
Választ nem kapok
Régi emlék kopott
Égi dalt zenélek