Búcsú
Ha a lélegzetem
apró madár volna,
gyönge vállaidon
altatót dalolva
vigasztalna kicsit,
ahogy szárnya rebben -
ne félj, nem vagy magad
a hatalmas csendben...
Kábítottál illatoddal,
osztoztál a bánatommal,
körbefontál, nem engedtél,
rút magánytól megmentettél.
Tenyeremben őrzöm arcod emlékét.
Még meleg volt, lágy színei még éltek.
De szemeid már más világba láttak,
s a földön itt már csak hozzám beszéltek.
Béke lakik bennem
most, hogy el kell mennem.
Uram,
Nem adhatom alább,
Tebenned visz tovább
utam.
Most mondanék annyi mindent,
kérem inkább a Jóistent,
adja át a szóvirágom -
- míg itt voltál e világon
Keresem a válaszokat,
százszor kérdezem önmagam,
miért búsul most a szívem,
miért nem vagyok gondtalan.
Hiányzol majd, hogyha elmész,
múltunkból egy rész most elvész -
mosolyod és kedvességed,
határtalan békességed
Édesapám, elbúcsúzom,
hozzád verset sosem írtam,
lehunytad már mindkét szemed,
kint fekszel egy hideg sírban.
A sok-sok türelmet,
a tudást köszönjük,
kik nekünk adták ezt,
most őket köszöntsük!
Nyári búcsú
Mintha a nyári Nap utoljára menne le,
mintha ez volna az ő köszönőlevele.
A tollat s a papírt szemétre vetem végre,
a tudást felcserélem: nagy-bölcs ürességre.
Búcsú apámtól
Ülök egy törött lábú széken,
Feketébe húzott ravatal,
Testének merevségét nézem,
A sötét rá éleket vasal.
Virág a korláton, tarisznya
a padon, mind tudjuk, ez
az utolsó alkalom... az utolsó
közös osztályfőnöki óra -
az utolsó együtt - négy éve -
mióta... ismerkedtünk, illeszkedtünk,
harcoltunk és féltünk...
Odakinn már vár ránk a nagybetűs élet,
a sorsunk immár egy másik útra lépett,
elballagunk szépen, mert éretté váltunk,
most már más irányba visz minket a vágyunk...
Oly hangtalan lebeg sóhaja szárnyakon,
léptei nyomán zúg az áprilisi szél -
huncut mosolyával még egyszer táncba von...