Búcsú
Azt, hogy "Maradj velem", már hiába kérem.
Könnyet csalsz szememből, mint "Homok a szélben".
Olyanok nem lesznek többé az "Évszakok",
"A csönd éve" bennünk fájó nyomot hagyott.
"Itt ülök csillámló sziklafalon..."
Bűneimért kirótt ár,
hogy számomra már
minden egyes pillanat
érted megtett mozzanat?
Teli voltál élettel
Szabad szívvel éltél,
Semmitől se féltél.
Mikor tőlünk elmentél,
Egy más világba léptél.
Mióta elmentél, a fény
avarba hulló tünemény,
utat keres a némaság,
s csend marad végül jó barát...
Elmúlás hervad és reszket,
most jő a vég vagy a kezdet?
Mosollyal köszöntsük az őszt,
tárt karokkal várjuk a bőszt:
már susogva, lángolva jő...
Nehezen ébredek,
kint még korom az ég,
reggelek hűvösek,
csöppnyit alszom na még.
Ha el akarsz menni, csak menj, menj tovább,
Túlélem nélküled, ha szemem nem lát.
Nem fogok neked soha könyörögni,
Bánatos se leszek, nem is örülök.
Talán így jobb lesz mindkettőnknek, drágám,
Nem könyörgök neked, vándor madárkám.
Tévedtem.
S most lármázik újra a fájdalom,
Nem hagy nyugodni éjjel, se nappal,
Fejemben azt az ajtót becsapom,
Hol távoztál ezelőtt két nappal.
Anna napján júliusban
búcsú volt a mi falunkban,
minden évben nagyon vártuk,
hangulatát úgy imádtuk.
Egy kebelbarátság margójára
Sodródtam az árral az élet nagy tengerén.
Csak lebegtem, és nem tudtam, ki is vagyok én.
Hatalmas örvények lerántani készültek.
Gyönyörű, vad madarak fölöttem repültek.
Menj innen, hagyj!
Többet ne is lássalak!
Egy esélyt sem kapsz!
Éppen eleget vártalak...
Belém reményeket tápláltál,
Vagy csak az elmém játszott?
Szavad szívemnek hirtelen
Szép kis gödröt ásott...
Édesapámmal még...
Nem gondoltam, jó apámat
most kísértem angyalútjára,
gyásszal itatott, rossz szívének
végső keresztgolgotájára.