Búcsúzás
Már hervad a nyár,
őszi falevél temeti lépted,
úgy fáj, sajog a hiányod,
hiányoznak a beszélgetések.
Ha idő lehetnék,
adnék napokat, perceket,
nem vagyok idő,
elszálltak a rohanó évek...
Forró homokú tengerparton sétáltam,
Meleg szellő fújt s lengette kaftánom,
Kendőmet fújta a tenger felől jövő hűs szél,
Valamit súgott, ami a lelkemig ért.
Fütyül a szél, zúg a vihar,
a hideg tél nagyon cudar.
Bent vagyok a meleg házban,
unokázok a szobában.
Ha én már nem leszek,
ne sirass engemet,
gondoljál néha rám,
s azt vidáman tedd meg.
Míg
Jól lát
A szemed,
Addig figyeld,
Mit ír le kezed!
"Elindultam szép hazámból,
Híres kis Magyarországból."
Félve féltem visszanézni,
Ismeretlen útra lépni.
Láthatatlan lélek, szívemnek emlék,
Ha tudnám, hol vezet út, hozzád mennék.
Ölembe vennélek, szorítanálak,
Remegő csókokkal borítanálak.
Ez az utolsó tánc csak a miénk,
ölelj át! - a perc újra megigéz,
lebegjünk könnyedén, mint akkor rég,
emlékszel? - csábított a messzeség.
Ma megint ugyanúgy indulok az útra:
virággal kezemben minden évben újra...
Most mondanék annyi mindent,
kérem inkább a Jóistent,
adja át a szóvirágom -
- míg itt voltál e világon
a sínek között tilos az átjárás,
körül kerítés, fönt magasfeszültség.
a vonatablak lehelettől párás,
mozdony dohog, még hidegek a fülkék.
a gondok rendre betakarnak.
rád nehezül a hiány, a távol.
a lelkiismeret nyíló ablak,
gyertyaláng a pillanat, világol
A sok-sok türelmet,
a tudást köszönjük,
kik nekünk adták ezt,
most őket köszöntsük!
Odakinn már vár ránk a nagybetűs élet,
a sorsunk immár egy másik útra lépett,
elballagunk szépen, mert éretté váltunk,
most már más irányba visz minket a vágyunk...
Tollad földre hullott -
súlyos volt a teher,
papíron egy paca
elmosódva hever