Búcsúzás
Kereslek a kitörölt sorok között,
a sarokban a porcicáim mögött,
nevetésem kunkori ránca fölött,
kendőzött, néma kacajaim között.
Most még bent állsz, a hosszú teremben várod.
Mit is okozhat ebben a szörnyű rendszerben hiányod.
Most még nem tudod, mások számára mit jelentettél.
Kiben milyen felszínes vagy igaz érzelmeket teremtettél.
Emlékszem egy régi napra,
Egy karácsonyi délutánra,
Mikor az autód megállt a
Mama házának kapujába`.
Pörögve csöppen a könny lent,
arcodon éget az élet,
de szívedben ott bent,
mi bánt meg téged?
Vége van az évnek,
kétezer-húsz eltelt,
megviselte nagyon
a dolgozó embert.
Látlak, Kedves, az elmúlás ködnek hívott csontszínében,
a fájdalom krizantémillatú, és magány van ma terítéken.
Egy Anya üzenete halottak napjára
Amikor a dér csókjától
elvörösödnek a levelek,
s majd ha a halál lehelete
megérinti öregedő szívemet,
örökre behunyom szemem,
s búcsúzás nélkül elmegyek.
Könnyeim zizzenő avarba hullanak,
vállamra görnyednek gyermekkori nyarak -
keresem a hangot, az ízt, az emléket,
bármit, mi egy percre visszahozna téged.
Bár régen bennem élsz - lelkemben őrizlek -
lépteim ma mégis sírhantodhoz visznek.
Ma megint ugyanúgy indulok az útra:
virággal kezemben minden évben újra...
De már elült...
Még patakba köp az utolsó felhő,
míg lassan gyufát gyújt az ég.
Ismerős arcát a Hold
gömbölyíti felém.
Talán nem is létezett, talán nem is látta senki,
Ha eltűnt volna, talán nem is vette volna észre senki.
Nem tudom, mi volt a neve, ki tudja, hogyan nézett ki,
Nem emlékszem a hangjára, vagy arra, nő volt-e, vagy férfi.
Elrepült egy pár édes-boldog nap,
búcsúzóul megsimogatom
szomorú arcodat.
Sírás fojtogatja a torkomat...
Árván sóhajt Cserdi felett az ég,
Gyászoló szemei fekete könnyet hullat,
Némán sikolt zokogva a nép,
Melynek terhét vállaidon hordtad.
Félelem, fájdalom, betegség, gyötrelem.
Megdöbbenés, miértek, érthetetlenség.
a gondok rendre betakarnak.
rád nehezül a hiány, a távol.
a lelkiismeret nyíló ablak,
gyertyaláng a pillanat, világol