Búcsúzás
Fényvarázs
Még meleget ont, mint a kazán,
de esteledve fáradtan pislant,
s egyre távolodik lazán,
mint szemafor, bevillant
a sínek között tilos az átjárás,
körül kerítés, fönt magasfeszültség.
a vonatablak lehelettől párás,
mozdony dohog, még hidegek a fülkék.
Örömtáncukat járják a hulló falevelek:
Okker, arany ruhában perdülnek-fordulnak.
Dér-ütötte a róna, ünnepel az enyészet,
kandallóban tűz pattog, meleget koldulnak.
Halkan dudorászik a hulló levél a fán,
szelíd szél hozzá bús dallamot komponál,
vörös szőnyegre kincseket tereget az ősz,
lassan beúszik a tél, hóval muzsikál.
Dér borítja a tar kerteket,
szürkésfehér köd szitál...
Ünneplőbe öltözött a város,
fényárban úszik az éjszaka.
Zsibong a liget, az utca, a tér,
tűz-lángnál sül a kolbász, hurka.
Hallod az édes madárcsicsergést?
Mily szelíden, lágyan szól a dallam,
mellette lezúdul egy víztömeg,
bele a hűs habokba, mint katlan.
Ködruhába burkolózik
a narancs-vörös napfelkelte.
Tó tükrében rám mosolyog,
s a csüggedt felhőt megnyergelte.
Lángvörös éjszaka, gyászt hozó hajnal,
hiányzott segítő, éber őrangyal.
Sápadt a Nap, könnyezve búcsút int,
fagyos az éj és nyirkos a reggel.
Összébb húzom jó meleg takaróm,
az ágyból, jaj, nehezen kelek fel...
Egy perc van még hátra,
s beköszönt az új év,
sok-sok pillanatom
lassan már a múlté.
Ficánkolnak a színesre megfestett levelek,
zizegnek, zörögnek, ahogy a haragvó szél megfújja,
sugdolóznak egymással a vidám, forró nyárról...
a vén, öreg tölgyfát átölelem önfeledten újra.
Egy édesapa búcsúja
Búcsúznom kell, kedves Kincsem,
Hozzád több szavam már nincsen.
Hideg csend ölel most körbe,
Oly hirtelen történt jötte.
Temetnek egy öreg vajdát,
sokan elkísérik,
halkan sír a hegedűszó
egészen a sírig.