Bűn
Kettőezer-huszonegy
Fázósan remegnek a fák
még félig zöld ruhában,
zsibbad a hal és a háló
a Tiszában, Dunában;
szellemként bolyong a remény,
lakhelye árnyék-ösvény,
jellemek csúsznak a lejtőn,
nem köti őket törvény...
Gyere velem Csíksomlyóra,
kérd az Istent szépre, jóra,
gyalogszerrel járd az utat,
éld át vígan a kínokat.
ismét itt vagyok.
csábító aromád megint megtalált.
menekülni akarnék, de nem tudok,
hisz egyetlen apró korty, s ereimben érzem a koffein hatását.
Egyedül voltam,
Egyedül, kinek senkije sincsen,
Mikor váratlanul lehajolt hozzám
És átölelt az Isten.
kölyökutcák tartanak fogva,
járatlan szavak bábjaként izgulok,
még nem születtem, de ha megindulok
bűn és bűnhődés között ragyogva
Minden gonoszság, amit az ember kitalál,
minden elvetélt,
szenvedésre ítélt vétkező,
aki a más szívével kérkedő,
míg a magáét elrejtő;
minden bűn, mi árnyak közé űz,
bujdosó bánatot szül, melyet épphogy eltűr
halandó lelke az embernek...
Ugye, neked is elég!
Türelmed fogytán.
Rendet rakni jöttél?
...bizony, megértem én!
Véletlen vagy átok,
ezt most ki értheti,
valaki a vírust
mindig kiengedi?
...ne engedj! - senki se vár
hallgat a csend titok leng
cikk-cakk életem elé
tükröt tart a bűn
perszónák sóhaj
hullámok között...
De sok édesanya
titkolja, hogy szenved,
szomorú vigasza
egyedül a gyermek.
Sárgult, rozsdás falevelek
ősszel, ha lehullnak a földre,
messze hordja az őszi szél
lassan, elvesznek a ködbe.
Nem fogja le senki a két kezünk,
semmit nem ér a hit, ha vétkezünk!
Akarjuk vagy sem, az teljesen mindegy,
mindenkiben ott lakik az Isten,
ahogy magunktól egyre távolodunk,
szükségünk lesz, hogy Ő megőrizzen.