Csalódás
Azt hittem, a felvásárlási láz
csak valami médiafelhajtás.
Elfogyott a liszt, a cukor, a tészta,
és egy kicsit sem volt összetartás.
Ha megértenéd, amit ajkam ki nem mond,
folyton rajta csüngenél, hogy megszólaljon.
Ha megértenéd, hogy szemem mitől csillog,
azt figyelnéd, mikor látsz benne csillagot.
Mi történt? Hogy fakultam így meg?
A boldogság szemem előtt lebeg,
De én csak lehunyom a szemem,
S várom, hogy lejárjon az életem.
Mérföldkő, melyen megpihen
A pillanat szinte időtlen,
Színes történet kísér idáig,
Az út itt kettéágazik.
Vándor pihen a fák alatt,
Ott sző ábrándos álmokat,
Néha felnéz az égre,
Látja már, hol lesz a vége.
Messze otthontól, a világ peremén,
Vándor mereng a föld zöld mezején,
Távol hagyta minden búját, bánatát,
Elhagyta odébb a múlt batyuját.
Tűrök, rohanok, szaladok utánad,
Akármit csináltam, Te utáltad...
Kedvedre tenni nem lehetett!
Ez kemény vitákhoz vezetett...
Találsz egy olyan
Lényt,
Akit jónak találsz
Még,
AzTán eltelik pár
Hét,
Kiderül, mennyire
Szép!
És megsercent a papírom...
Ég kékje eltűnt, felhők gyülekeztek,
Vészjóslón varjak felettem keringtek.
Kétezer-tizennégyet írtunk, ősz volt,
Vihar odakinn s a lelkemben tombolt.
Te többet érsz ennél.
Ne fuss hát utána!
Csak remélsz és remélsz, de mindig csak hiába.
Miért nem hagyod hát el?
Csak fájdalmat okoz.
Csak remélsz és remélsz, de az élet felpofoz.
Utamon járok magam feje után,
senkinek hiányzok, nem gondolnak rám,
s ha néha megbotlok, nincs, aki elkap,
földre kerülve hűsít a hideg betonlap.
Hol vannak azok a víg napok,
Mikor arcunk úgy ragyogott, akár a csillagok?
Megfagyott lábnyom olvad utánad,
a blúzom is lassan kigombolom...
Engedtem magamnak egy kósza félmosolyt...