Csalódás
Messze otthontól, a világ peremén,
Vándor mereng a föld zöld mezején,
Távol hagyta minden búját, bánatát,
Elhagyta odébb a múlt batyuját.
Tűrök, rohanok, szaladok utánad,
Akármit csináltam, Te utáltad...
Kedvedre tenni nem lehetett!
Ez kemény vitákhoz vezetett...
Találsz egy olyan
Lényt,
Akit jónak találsz
Még,
AzTán eltelik pár
Hét,
Kiderül, mennyire
Szép!
És megsercent a papírom...
Ég kékje eltűnt, felhők gyülekeztek,
Vészjóslón varjak felettem keringtek.
Kétezer-tizennégyet írtunk, ősz volt,
Vihar odakinn s a lelkemben tombolt.
Te többet érsz ennél.
Ne fuss hát utána!
Csak remélsz és remélsz, de mindig csak hiába.
Miért nem hagyod hát el?
Csak fájdalmat okoz.
Csak remélsz és remélsz, de az élet felpofoz.
Utamon járok magam feje után,
senkinek hiányzok, nem gondolnak rám,
s ha néha megbotlok, nincs, aki elkap,
földre kerülve hűsít a hideg betonlap.
Hol vannak azok a víg napok,
Mikor arcunk úgy ragyogott, akár a csillagok?
Megfagyott lábnyom olvad utánad,
a blúzom is lassan kigombolom...
Engedtem magamnak egy kósza félmosolyt...
Nem tudom, ki lettél,
Régen itt voltál, most eltűntél,
Fáj, nem is tudod, hogyan fáj,
Ez a folytonos, értelmetlen viszály.
Hajnalra fordult az idő, az ég pirkadt,
komor lelkemben érted a vágy hirtelen virradt.
Szívem egyre jobban, vadabbul dübörgött,
hisz jómagam a fészekben egyedül ücsörgött.
Vékony jégen táncol a lélek,
titkok izgalmas ritmusán lépked,
(egy-két-há-egy-két-há)
így szárnyal rá!
Először azt mondtad, jó lesz a szürke,
itt-ott fehérrel ecsetelve.
Aztán zöldet akartál, és kék eget,
azután rózsaszín felleget.