Csalódás
Szép volt meg jó,
Remélem, visszahozható.
Magamban
Lassan törtem az életnek súlya alatt,
De segítőm el nem maradt.
Az idő néha gyorsa-lassan szalad,
Száz a szó, mi torkomon akad.
Rezdül már a félkegyelmű ember,
Önmagával szembenézni nem mer.
Aranyló kankalin
Pompázó foltjain
Nyílik a napsugár
Tavaszi napsugár
Szomorúbb vasárnap reggelre ébredtem,
A szívem zaklatott volt, nem értettem,
A köd fura fátyla borult le rám aznap,
Ott bolyongtam benne, mint egy vak rab
Hűvös lábnyomodba
lépve álmodom ma
a bús reggelt szépnek.
Bennem tüzek égnek.
Az idő ólomlábakon cikáz,
arcomra csókol egy fájó imát:
Bár volna módom kiabálni Rád...
Azt mondtad még a legelején,
"Támogatjuk egymást Te meg én".
Mi mindent megbeszéltünk ketten,
Melletted a bajt elfeledtem.
Játszótered leszek,
formázz meg homokból -
apró homokszemek
ledöntött romokból
Lám, újra betoppant életembe
Az érzék, az ifjúság királya...
Túl sokat kértem,
Igen, való` sokat,
Hisz` az érzelem
Nálad nem divat.
Miért baj az, ha két ember érti egymást?
Miközben egy harmadik folyton vermet ás!
Ha érdeke úgy kívánja, hazudik, tagad,
Lépten-nyomon mindenen fennakad.
Álarcot viselnek mind az emberek,
Amit rejtenek, megismerheted,
De a csalódás köpenye hull le az égből,
A hazugság hálója már sosem szépül.
Rideg, sötét nappalok
Kúsznak elő a mélyből,
Súlyuk alatt megfulladok,
Kifogytam az erőből.