Csalódás
Gyűlölni akarlak,
eltörölni emléked,
összetört szívemért,
összetörni szíved.
Mikor a nagy Ő
Mondta hogy agyő,
Énbennem elszakadt
Valami de végleg.
Szívembe szúrtad, mert kiutat láttál egy tőrbe
Te menekültél, pedig a rácsok engem vettek körbe
A térképet kerested, majd talán a kincsre rátalálsz
De kezedben volt végig... a szivárványnak háttal állsz
Mesét szőttél, álmodban még velem együtt nevetsz
Valóra vált... mégis, boldog csak képzeletben lehetsz
Benned az igaz szerelem mozdulatlan, mint régen
Mert nem engeded, hogy szálljon felhőkkel az égen...
Szükségem van a megváltó fényre,
Éles madárdalra, égszínkék égre!
Hiányolom a megújuló tavaszt,
Vágyakozom Tündéremre, utánad...
Láttál gyümölcsöt fenn a fákon?
Alul éretlen, s elérhető.
Ahol nap éri, messzi ágon,
finomabbra és szebbre nő.
amit mondok
mintha már jártam volna erre tegnap,
s valami szövegfélét hagytam volna
itt a múltnak, s neked,
de hasztalan olvasod a sorokat,
ha nem látod köztük a megbújt
gondolatokat;
ne kerüld ki a kérdést, ez nem egy kvíz...
Sötét van. Megérkezett az éj, megint,
Szomorú szeme halványan rám tekint,
Aludnék már rég, ha eltűnne a kép,
Amit gondolataim marcangolnak szét,
Miközben a csend lassan átkarol...
újrarajzolsz önmagadban
minden ólom-pillanatban;
mint újabb s újabb vázlatot,
mint valami olaj-képet
ami összeégett, maszatos lett...
Egyszer volt egy csillagom, ragyogó és fényes.
Világított utamon. Hosszú s szövevényes,
dimbes-dombos életem vezérelte halkan,
Terelgetett édesen, segített a bajban.
Tudom, hogy nem jut el hozzád dalom,
pedig csakis neked dúdolgatom.
Bezárt kapud előtt koldus vagyok,
s te szívemben csak lábnyomod hagyod.
Nem fontos az neked, mi bennem ég,
hiába fordítom lelkem feléd.
Nem kérsz, csak elveszel, használsz, ha kell,
s én nélküled, melletted égek el....
Az én lelkem hasonlít a kietlen tájra.
Ugyanúgy szenved az élet minden egyes dallamára.
Gyászol lelkem...
Mosoly, fény, napsugár voltam.
Gonosz, mély emberré váltam.
Én látok.
Ez néha átok.
Meglátom a hazugságot.
Hiába állítasz valótlanságot.