Csillag
Öledbe, ha bújok... lesütöm szemem,
mint holdezüst selymén nyújtózó csillagok,
mézédes illatok, képek úsznak velem -
az éj méla csendje Tejúton andalog...
Amikor az Isten tenyerére nem vesz,
mikor szünet nélkül csorognak a könnyek,
mikor nincsen egy hang, ami szépen szólna,
s hiába nyílott ki, másé lett a rózsa...
Csillag leszek, hogyha kéred.
Fogom kezed a sötétben.
Elfelejted, ami bántott.
Szebbnek látod a világot.
Sose félj!
Végtelen abrosz az égbolt,
morzsák rajta a csillagok,
ropogós kifli a vén hold,
ínycsiklandók az illatok...
Magányos kis csillag bolyong az égen,
egyre keresi boldogsága útját.
Merre menjen, hogy végre célba érjen?
Nem tudja még, mi feledtetné búját.
Anyák napján virágcsokrot veszek.
A Szováti temetőbe megyek.
Leteszem az Anyám sírkövére,
itt nyugszik már ő huszonnégy éve.
Csak egy csillag volt...
Egy a több ezer közül!
Valaki számára egyetlen
fény túl az égen... Néha figyelték őt.
Egyetlen csillag világít csak nékem
Odafent, a sötét égen.
Ágyamból legalábbis csak egyet látok,
Ránézek ugyan, de semmit sem kívánok.
Amikor sötét éjeken csillámló holdfény ég,
érzem, ahogyan vár a végtelenség.
ma úgy döntöttem, hogy nem
váltom meg a világot - némán
állok és nézem a kék eget...
nem hatok egyre, sem egymásra,
nem kell több, csupán egy szelet
a szabadságból, de nemcsak úgy
félvállról... ígérem, véletlenül sem
görbítem meg a teret, ahogy nem...
mínuszok látszat lét
boldogság temetem
lehelet kacskaring
tűrt idők fegyelem
távolság csillagév
elfojtott érzelem
nem a tél sem a hó
nélküled vétkezem...
Lelked már a csillagok nyomán,
csak halványan látom arcodat...
lépteid hallom, és az idő porán
rajzolnék boldogabb napokat.
Hűvös lábnyomodba
lépve álmodom ma
a bús reggelt szépnek.
Bennem tüzek égnek.
Tündérmanók
Végre leesett a hó,
eljött a fázós február,
ahogy a tündérmanók
sétálnak át az éjszakán.