Csoda
Hűs koránnyal
Talpra pattant,
Nyűtt kosárba
Szemet mert...
Úgy adnám a végtelent -
az egész világnak,
a nyugalmat, mi bennem
tengerként árad.
Egy titkos helyen, hol kristálymécsek gyúlnak,
észrevétlen járunk, nem láthat senki más...
kezem a kezedben, s a Tejúton is túlra
andalgunk, szárnyalunk, csak miénk a világ...
Angyali üzenetek IV.
Miért oly jó a vakság?
Esküszöm, nem értem!
Gyújtok egy kis lámpást
a nagy-rideg sötétben...
Fehér őz pihen a tisztáson,
Figyelme mindig máson,
Folyton tart valahova,
Sehol nem marad nyoma.
Növekedett itt a létszám,
most lesz izgi az egész ám!
Nincs már Zsófi magában,
baba van a kiságyban!
Kell, hogy légy!
Hogy is tudnám mondani,
nem vagy fontos,
hogy is tudnál leírni,
nem számítanak az évek.
Ma elcsodálkoztam, ahogy felnéztem az égre én,
milliárd csillag egy pici szempárba hogy belefér,
és mégis a messzeség, a távol oly határtalan,
a Föld, mint porszem a végtelenben milyen súlytalan.
Ami velünk történt,
olyan csoda,
amit sok ember
nem él át soha.
Legyen áldott a kéz,
mely valaha rám intett,
legyen áldott a szem,
mely valaha rám nézett.
Pillantás, mely belém égett,
Pillanat, mely csak miénk lett.
Csoda voltál, köszönet érte,
Emlékedet szívembe véstem.
Zöldre vált a lámpa, mikor odaérek,
akad parkolóhely szinte minden téren.
Az emberek szeme, hogyha belenézek,
ismerősen csillog fényes melegséggel.
Bár az ünnepnek kellene zengeni lelkedben,
mégis üres s érzéketlen, eltorzult lényed.
Szendereg a tél,
megpihen a szél.
Lubickol a csend
mélyen, odabent.
Ünneplőbe öltözött a világ,
kulcsolt kezek, ajkon néma imák,
meghitt készülődés, várakozás,
varázslatra való vágyakozás.