Csoda
Ha lenne koromból gömbölyűszép száz év,
nézhetnél akkor is szerelmesen rám még,
s az ezernyi ránccal is kedves arcomra,
ha rajta nem múló mosolyom ragyogna,
és hangom hallatnám varázsos énekként...
végtelen boldogság
ahogy két karod ölel át
számomra a Föld a menny
hisz itt veled vagyok egy
Talán (képzelem), hogy az érzetem
nem csal végzeten csellel,
s kóborol keserves végzetem
kitörölhetetlen, terhes jellel.
Van egy Angyal, ki vigyáz reám. Sok dolga van velem.
Sokszor nem is találom, hiába keresem.
Beleveszek a mindennapok gondjaiba, s észre sem veszem,
Hogy életem nagyon gyorsan elmúlik felettem.
Hiszek a szemnek. Tavasz van.
Minden pillantás szerelmesebb.
Karodon végigáradok, ellengnék
rajta végtelen. Lehetnék kikeletedben
bimbó, ágadból kibukfenceznék
egy reggel, nevess, majd ámulj,
rügyedből szirmonként bomolnék
orrszöszödbe. Lehetnék fény...
Hiszek a csodákban.
Ott van a meleg szobákban,
ölelésben, igaz szóban,
napsütésben, szivárványban.
Vastag hótakaró borítja a tájat,
súlyuk alatt meghajolnak a faágak,
decemberi szél süvít,
karácsony jön megint.
Jönnek a csendes napok,
kondulnak szív-harangok,
ébredeznek már az angyalok,
szívekben adventi dallamok.
Éjjeli kékben
fürdik az éden,
száz kicsi csillag
fényeket önt,
sok pici bársony
száll piheszárnyon:
zúzmara repdes,
tél beköszönt.
Téli csodát
hozza a szél,
távoli szán,
még ma elér,
gyermeki szív
nyitva, ha kell,
titka, ha hív,
légy ma közel!
Sötét van, csend és karácsony,
Álmot lebben a téli szél.
Volt egyszer egy lány, ki kereste útját,
dalolva, vidáman indult neki,
kacskaringós ösvényen járt.