Csoda
Csöndes este dőlt a fákra,
bíbor arca elborult;
zárta csőrét némaságra,
s rejtekére elvonult
Nézem őszinte, ártatlan tekinteted:
téged nézlek, kicsi ember, a kis csodát.
Elvesztettelek! Elvesztettem magam!
Eltévedtem. Nem tudom, merre visz utam.
Apró lábnyomok
szaporázták léptük,
majd elballagtak ők, s
véget ért ovis létük!
Oly sok évvel ezelőtt apró
bölcsőben felragyogott a nap,
szellő szőtt rá selyemtakarót,
csíz dalolt, nem kellett kottalap!
Megjöttél
A szél a te illatod lengi,
A madarak a te szavaid csicsergik,
A csillagok irigykedve mosolyod nézik,
A szivárvány a te szépséged fecsegi.
Ébred a Hold
álmok tüzében,
gyönggyé lesz fénye
a végtelen éjben.
Puha zümmögés
Tarka kelyheken,
Bodros napsütés
Cirmos kerteken.
Nem akarok semmit,
Csak veled élni s érezni,
Hogy a világban egyedül
Nem kell tovább létezni.
A szabadban játszott a hegedűművész,
Nem félve, hogy tehetsége elvész.
Olyan helyekre tudok eljutni,
Ahova más senki.
Van egy örök bérletem,
Amivel nem tévedtem.
Tudtad, hogy ha bármit is csinálsz, vagy én bármit csinálok,
Mar, de édes a hiányod?
Tudom, eléggé furcsa indok,
De imádom, ha Rád várok.
Két szemedben messze látok,
Hol sok száz édes pillanat
Időzik és tűnik elő, s benne
Tekintetem megragad;
Így babonáz pillantásod
Örökkön e lét alatt.
Szív
Oly kicsi, és mennyit elbír,
bezárta a kínt s szeretetet,
sokat küzd és folyton mozog, s
a szerelemtől hevesen dobog!