Csoda
Fehér őz pihen a tisztáson,
Figyelme mindig máson,
Folyton tart valahova,
Sehol nem marad nyoma.
Növekedett itt a létszám,
most lesz izgi az egész ám!
Nincs már Zsófi magában,
baba van a kiságyban!
Kell, hogy légy!
Hogy is tudnám mondani,
nem vagy fontos,
hogy is tudnál leírni,
nem számítanak az évek.
Ma elcsodálkoztam, ahogy felnéztem az égre én,
milliárd csillag egy pici szempárba hogy belefér,
és mégis a messzeség, a távol oly határtalan,
a Föld, mint porszem a végtelenben milyen súlytalan.
Ami velünk történt,
olyan csoda,
amit sok ember
nem él át soha.
Legyen áldott a kéz,
mely valaha rám intett,
legyen áldott a szem,
mely valaha rám nézett.
Pillantás, mely belém égett,
Pillanat, mely csak miénk lett.
Csoda voltál, köszönet érte,
Emlékedet szívembe véstem.
Zöldre vált a lámpa, mikor odaérek,
akad parkolóhely szinte minden téren.
Az emberek szeme, hogyha belenézek,
ismerősen csillog fényes melegséggel.
Bár az ünnepnek kellene zengeni lelkedben,
mégis üres s érzéketlen, eltorzult lényed.
Szendereg a tél,
megpihen a szél.
Lubickol a csend
mélyen, odabent.
Ünneplőbe öltözött a világ,
kulcsolt kezek, ajkon néma imák,
meghitt készülődés, várakozás,
varázslatra való vágyakozás.
REGGEL I.
Aranysugarak
szöknek, lassan szemeit
nyitja a város.
Ahogy felkaristoljuk előttünk az életet,
Szembenézünk magunkkal, és érezzük az éveket,
Megélni akarjuk, ott lenni a pillanatban,
Amit elvettem tőled, már régen visszaadtam,
A lábnyomunk jellegzetes, amolyan örökre megmaradó,
Tudod, nem a lefele néző, hanem a felfele haladó,
Csöndben állunk most is, kezünkben egy üveggel,
Ha az én fámat akarod, nézz szembe a rügyekkel...
A szeretet az örök,
S mint zúgolódó tenger, feltörök,
S a sziklák éleit simítom s töröm szét
Meggyötört, viharos lelkemmel,
S ez az erő van, hogy letaszít,
S van, hogy égig emel