Csodavárás
Nem várhatom örökké, hogy karjaidba zárj,
Nem várhatom örökké az új csodát!
Fáradt vagyok. Arcom torzultan
kergeti látomásaimat.
Fáj a fejem, zúg, hasogat.
Három tábla csokival bújtam megint ágyba,
Csak miattuk nem vagyok ágrólszakadt árva,
Úgy tűnik a boldogsághoz nem kell már sok nekem,
Sztracsatellás, mogyorós, elveszik az eszem...
Csillag csodádban
csengő csilingelj,
kék-éj kabátban
égről bilincsed
hamar eloldozd...
A csodára néha várni kell,
és van, hogy el se jön soha,
de talán meghozza a tavasz,
a napsütés, amely rügyet fakaszt,
a lágy szellő, ha arcom simogatja,
zöldellő fű a park fái alatt.
Sáros kis utcákon ballag a nyomor,
nincstelen lélekkel korog a gyomor.
Nem bőg az állat, az istálló üres,
vonyít a kutya, mert éhes és rühes.
Mindennap egy csoda születik,
Álmaim lassan valóra válnak,
Mint ahogy tavasszal a természet bomlik,
Hadat üzenvén a megzilált világnak.
Szűz-fehér falakon
ólomszürke rajzok,
rettegés - a "mester"
néma csendben alkot.
Fejem lehajtom,
Szemem lecsukom,
A csodát várom.
"Egyetértek a dologban,
Ez a világ romokban.
Keresed a helyedet,
Le is dobod terhedet.
Fény csillan a légben, Mikulás szánja száll az égen,
Rénszarvas nyakában csengettyű hangja szól,
Érkezik a mese, csoda és valóra váló szép álom,
Felnőtt s gyermek szíve ezért dobog
édes vágyakozás
boldog várakozás
készül már világra
az élet csodája
Ül mélán Béla és a párja
Mindkettő egyre csak a csodát várja
Még a kertkaput is kitárja
Ő meg a párja
Hogy akadály nélkül
Betérhessen ha jő
Béla és a párja
Csodája...