Csönd
Már éjszaka van, se szó, se zaj sincs,
semmi se moccan, ihol még árny sincs.
Majd gondol egyet a szellő, sziszeg,
rőt levél csörren, esetlen, libeg.
Mily sűrű e csönd, szomj gyötör érte,
majszolom, míg meg nem roppan térde.
Csak egy pillanat, még nem laktam jól,
most ősz van, érzem, hogy belém karol.
Verset írnék...
Verset írnék, de mélabús elmém néma,
testem ósdi székem ölében pihen,
s akár egy dajka, el-elringat néha,
nyikorgása dalként melengeti a szívem...
Mi van itt, hol semmi sem?
Csönd áll itt délcegen.
Nem látom, hol van a vége,
S csak nézek a végtelenségbe.
A szavak mélységes temetőjében jártam,
érkezve minden gondolatom széthullott ott.
Ami megmaradt bennem, azt a falhoz vágtam,
beborította a hatalmas horizontot.
Szelíden kopogtat ajtónkon a csönd
- mindhiába. Bezártam magunkat
valami végérvényes, zajos magányba.
Ebben az üvöltő némaságban a velünk
szűkölő hiány is kulcsra zárva, hiába várja
a szabadulást: nincs menekvés!
villanás a nyárból
leült közénk a némaság
néztük a tengert órákon át
hallgattunk hosszan
amíg a víz fölött
fátyol-fénnyel ránk köszönt
az ébredő nap
Lennék
Lennék én szivárvány, harmatcsepp vagy ábránd,
hangjegy a kottádon, lágy dallam egy hárfán,
egy kecses mozdulat az élet táncában,
csak ne legyek redő homlokod ráncában.
Nagy halomra rakott tengerektől
elúszik a sötétség. Felgyújtottad
bennük a villanyokat, s az egész,
mint a tér fényes belseje,
kiáltásommal teli csönd lett. Itt
utazom, azt hiszem, lebegve.
Tegnap még láttuk a Teremtés
megszámlálhatatlan csodáját.
Az elrabolt idő
Az elrabolt időt
Visszaadnám... Néked
Talán egykor majd
Festek egy szép képet...
Most hallgatnom kell, hogy elmondjam a csöndet,
fülelni, mi bensőmben hangtalan csörtet,
lehunyni szemeim, hogy tisztábban lássam,
mit múltam verméből a jelenre ástam.
Azúrkék, haragoszöld, türkiz, lila,
rohanó hullámok fodros tajtékja,
belétek bukni vágyik minden tagom,
s közben a sós ízt érezni ajkamon.