Cukorborsó
Csinosabb, kerekebb bizony, nem akad.
Unikum, akin a szem mindig megakad,
Kacér kacaja örökre szívedben marad.
Vihar előtt a csend, békesség lelkedben bent.
Semmiből rád törő érzés, szaporodó légzés,
felborul benned a rend, zűrzavar odafent.
Előtör benned a kérdés, mi benned eme égés...
Vajon hiányzom még? Hiányzom úgy, mint rég?
Ahogy két karom közt két karod közé bújnék?
Érzed-e még, hiányzik, hogy fogjam kezed?
Akarod-e, hogy ott legyek veled?
Hiába múlnak napok, ha örök
két ember ámori története.
Fülekben cseng Cupidó üzente,
égjen szívedben akkor is, ha kint dörög.
Ha te hegy leszel, én leszek bérced fehér szín szegélye.
Fátyol hótakaró, mi bújtat káprázatban ragyogó jelmezbe.
Mióta megszerettük egymást, azóta bújócskázunk.
Szívedbe bújtam, ez az egyetlen hely, hol lelkem csitul.
Szíved egyik sarka, hol lakik boldogságunk,
ott, hol találkozó szerelmünk egymáshoz simul.
Ki vagy te, ki ím, szívemre raktad ezen igát?
Ki vagy te, kitől szívem húrjain melódia,
édes táncot járva szól szerelem rapszódia?
Ki vagy te, ki feltekerted a szívfrekvenciát?
Távol egymástól lelkünk búsan hallgat,
odabent csak a magány, mi hangosan jajgat.
Elmúlt napok emlékei be-bevillannak szüntelen,
itt maradtam nélküled a magányban üresen.
Nem is tudom pontosan, mióta szeretlek téged,
bármit teszek, ez az érzés belülről úgy éget.
Te távol vagy most tőlem, Babám, távol vagy tőlem,
ez döbbentett rá, mi mindent hoztál ki belőlem.
Távol vagy most tőlem, nem vagy velem, s én rólad írok.
Hiányodban elkap hideg magány, mivel nem bírok.
Veled most csak a pillanatot érzem.
Tőled hevesebben ver a szívem, Nina,
midőn illatod mélyen belégzem,
megbódítja fejem e szerelemvakcina.
Máglyát gyújtott alattam ez a szerelem.
Lángnyelvek közül a kiutat nem keresem...
Hiányzol! Mint májusi búzatáblának a nyári eső.
Kecsesen hulló áldás, mely oly frissítő.
Szomjazó, szikkadt földnek aranyat ér.
Mint szívemnek mosolyod! Oly szép, oly kacér.