Cukorborsó
Első csókunk napján, mint briliáns, ragyogásba borult a világ...
Fognám markomban tekinteted...
Enyém legyen, miként rám mered
idők örökében! De sors szele
megkapván, gyorsan rohan el vele.
A szépség és báj mennyei ötvözete!
Két szeme, tekintete lángoló bűvölete
csillog, mint megannyi gyémánt.
Rád gondolok, ha fényével ölelő Nap az égen szalad.
Rád gondolok, ha holdsugár ragyog csillagok alatt.
Az illat, mibe burkolózott teste,
csillagokba takart tavaszi este.
Égen holdsugár, éjjeli lámpás,
Ő volt az életembe fényt hozó áldás.
Ezüstös fátyolba` csillámló fényben
Holdvirággal rakott utunk ösvénye.
Vezessen keresztül sötét éjjelen,
Pokolba is mennék veled, életem!
Az idő halad... telnek a napok.
De én még mindig a rabod vagyok!
Rabod voltam, vagyok, leszek örökre!
De félek, haragod lesújt dörögve...
Hűvös hajnal, minden lélegzetvételt látva,
mint gyárkémény füstje, száll a nagyvilágba.
Út szélén kis sün magányosan didereg,
bár már nyakunkon az enyhülő kikelet.
Ezüstös fátyolba` csillámló fényben,
Holdvirággal rakott utunk ösvénye.
Vezessen keresztül sötét éjjelen,
Pokolba is mennék veled, életem!
Te vagy, Babám, szívem ezüstrózsája,
Éjjeli magasságok ragyogó csodája!
Ha itt lennél, és két karom ölelne,
tőlem az egész mindenség ketté törhetne.
Mit csináljak, ha nem szabad? Mégis csak ő kell nekem...
Mit csináljak, ha nem szabad? Mégis, arcát nem feledem...
Nem mondhatom el senkinek.
Elmondom hát mindenkinek.
Két szemében rám lelt a szerelem,
Szívem neki a magasba emelem.
Vajon hová lett? Nem is tudom...
Már csak szívemben él, ha kutatom.
Egykoron sűrűn tűzdelt virágoskert.
Mára megfakult. Az idő makacsul telt,
S sok virág lekonyult. Vörösen égő alkonyat.
Illatuk már csak álmomban érinti arcomat.
Megtört hát... minket összekötő varázs.
Kettőnk között harag a sorscsapás.
Megfakult minden fény csillogása,
az égen minden csillag ragyogása.