Dal
Hol van a szerelmes Múzsa,
mely lelket ébresztett?
Hol van Ő,
kinek léte reményt adott
egy félembernek?
Susog a szél
mély, alt hangon,
fülembe búg
egy kis sanzont.
Körülöttem zaj van,
de Te ott vagy halkan
abban az egy dalban,
ami halhatatlan.
Piros szán a hegyek között sietve halad,
Reggelre szétszórja, mi a zsákjában akad.
Ha völgy leszel,
Én hűs patak benne
Ha te vagy a patak,
Én ívelt híd felette...
Skarlátbíborban az est,
éj ecsetje álmot fest,
Isten almája a Hold,
már nem tiltott, ami volt
Rajtam maradt valami átok,
ringat az álmatlan éjszaka,
ébreszt az álmos reggel,
lucskos életem, sáros életem
hol hagytam el, és hol találom?
Kiadom magamból...
Egy dombtetőre állok,
Karomat kitárom,
Tehetetlenül csüngő hajamba
Belemarkol a szél.
Banyabál van a Sárréten,
megrendezik minden évben,
szól a zene, dob pereg,
ember talpa bizsereg!
Lassan hullámzik már a tó,
Hangja békésen csobbanó.
Tükröt tarthat a holdfénynek,
Köszön a leszálló éjnek.
A létezés néha olyan gyönyörű
És természetes, akár a Nap hajnali ébredése,
Amint ezernyi csodát csal az égre,
Vagy ahogy a pillangó száll fel, alá,
Miközben szemet kápráztató szépsége
Elsodor valami távoli, belső helyre,
Ahol leülepszik a zaj, elnyelődnek a kételyek,
Ahol lehasad a külvilág, és letisztul az értelem...
Forró nyárban te vagy hűsítő zápor,
csókodban lelkem húrjai zenélnek,
mézédes éltetőn forrón becéznek,
perzselő vágyam könnyeimen táncol.
dúdoló
Ó, barkaág, ó, barkaág,
régóta téged várunk.
Mondd, hogy apu, apu,
Mondd, hogy anyu, anyu,
Megyünk ki az óvoda elé,
Ballagjunk mi hazafelé.
Elhamvadnak az emlékeink.
Elbújunk mi is valahová,
ahol nem ér el senki már.
Csak egy szó volt az, mi kellett.
De az nem volt meg, így vége lett.