Duna
Csendes őszi napon Visegrádon járok,
fénylő napsütésben a Dunára látok.
Ragyogó az idő, felhő nem zavarja,
sárgult falevelek hullnak az avarra.
Ablakom alatt méltósággal
folyik a Duna,
cipelvén hátán gondot,
uszályok sötét terhét,
s mélyből sóhajt
titkos bánatot feléd.
Őszi napsütésben Visegrádon járok,
fent a fellegvárból vén Dunára látok.
Ragyogó az idő, felhő nem zavarja,
őszi falevelek hullnak az avarra.
Szent István napja van, ragyogó az idő,
ilyenkor hajózni nagyon szívderítő.
Dunabogdány felől mentünk Visegrádra,
vén Dunáról néztünk Fellegvárra.
Bogdányi kikötő
kis hajókkal tele,
nagy a csúcsforgalom
minden áldott este.
Nagy ház tekint le a kis Dunára,
jó kilátás nyílik a szép tájra,
erkélyéről figyelem a tájat,
ilyen szépet nem mindenki láthat.
Szentgyörgypusztán dombtetőről
kémleled a tájat,
csodás látkép tárul eléd,
ilyet ritkán láthatsz.
Varjak köröznek álmos Duna partján,
Tovaszökken immár a sárga ruhás kislány,
Sírdogál a város, fényben ázik arca,
A sötétlő folyót narancsszínre mossa.
Fodrokat vet Duna vize,
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.
Fekete a kezdet és fekete a vég;
zöldellő szalagja éltető reménység.
Forrása elixír, vize égi áldás,
ám bőszülten tör ki, ha kordába zárják.
Tengerhez érve vad hullámsírba vész,
így fekete a kezdet és fekete a vég.
Tajtékzó hullámmal
árad a vén Duna,
mintha a világnak
haragosa volna.
Hideg még a Duna-part is
Itt, hisz a Tiszával egész,
Lábunk alatt halom kavics,
Mit a szívben szikla tetéz.
Vinci elment pecázni,
Duna parton sétálni,
keresett egy jó helyet,
ahol pecázni lehet.
Ülök a Duna hátán,
és fogva tart a látvány,
ami elém tárul.
Szélben táncolnak
a mandulavirágok
érzed, hogy Isten
szereti a világot.