Ébredés
Öledbe, ha bújok... lesütöm szemem,
mint holdezüst selymén nyújtózó csillagok,
mézédes illatok, képek úsznak velem -
az éj méla csendje Tejúton andalog...
Hajnal hűvös, sápadt kékjén,
búzamező arany szélén,
hajladozó kalász szárán,
egy zöld tücsök pici lábán
bársonyba bújt dallam csendült.
Feloldja lassan önmagát a hajnal,
mint derengő óceán a rét felett,
világgá ébredő hangokat ringat,
karmazsin-foszlány felhőket terelget.
Ha picit úgy érzed, hogy most már tényleg elég,
Ha úgy érzed, hogy takarózol, a bőröd mégis még ég,
Ha azt érzed, hogy nincs már tovább előre,
Gondolj bátran szépekre, tavakra és mezőkre,
Ahol Te magad vagy, vagy vigyél valakit,
Fogjátok ki együtt a boldogságnak halait,
Kerüljetek szembe minden ellenszenvvel,
Próbáld a világot néha egy másik szemmel...
A megfejthetetlen
Táncol pilládon, krém-puha ágyon
nyárízű csókokkal hallgatag int.
Emléken libben, álomszín kertben
virághintából vágy-illatot hint.
Egy nő van az életemben,
akit nagyon szeretek,
kivel egész életemben
nagyon boldog lehetek.
Talán sosem tudják meg az emberek,
hogy minden áldozatot értük teszek:
miattuk lettem kitaszított a Mennyből,
mégis forrnak irántam a gyűlölettől.
Csöndes este dőlt a fákra,
bíbor arca elborult;
zárta csőrét némaságra,
s rejtekére elvonult
leteszem az évnek terhét
kibontom a holnapom
mély ráncokkal teli redőt
simítom az arcomon
Ébred a Hold
álmok tüzében,
gyönggyé lesz fénye
a végtelen éjben.
Puha zümmögés
Tarka kelyheken,
Bodros napsütés
Cirmos kerteken.
lennék sóhaj mely ajkadat elhagyja ezerszer
levegő is lehetnék mely nélkül a szív nem ver
volnék erő az izmokban mi járásra késztet
lennék gondolat az agyban mi csak jóra kérlel...
Álmos a reggel, szürke. Az égen
felhő terpeszkedik, büszke.
Csizmája a földig lelóg, sáros.
Esővel hinti a rejtőzködő várost.
Terápiás céllal beszélek,
És nem érdekel, ki ért meg.