Ébredés
Csöndes este dőlt a fákra,
bíbor arca elborult;
zárta csőrét némaságra,
s rejtekére elvonult
leteszem az évnek terhét
kibontom a holnapom
mély ráncokkal teli redőt
simítom az arcomon
Ébred a Hold
álmok tüzében,
gyönggyé lesz fénye
a végtelen éjben.
Puha zümmögés
Tarka kelyheken,
Bodros napsütés
Cirmos kerteken.
lennék sóhaj mely ajkadat elhagyja ezerszer
levegő is lehetnék mely nélkül a szív nem ver
volnék erő az izmokban mi járásra késztet
lennék gondolat az agyban mi csak jóra kérlel...
Álmos a reggel, szürke. Az égen
felhő terpeszkedik, büszke.
Csizmája a földig lelóg, sáros.
Esővel hinti a rejtőzködő várost.
Terápiás céllal beszélek,
És nem érdekel, ki ért meg.
Rímtelen tavasz
Habzanak már a felhők, az úton
pocséta marad, s földbe vájt kátyúban
kacagva zápor veri fel a port,
víztükör csillan, kacsint az ég felé.
Zengedező, szép kis világ
Álmából már felébred.
Tavak vize újra csobban,
S gyönyörű a kikelet.
Szunnyadó álmából felébredt egy kis Bogár.
Nagyot ásít, csápot állít, és szép lassan talpra áll.
Száraz kis levélágyból hangosan felkacag:
"Azt álmodtam, itt a tavasz, s a tél messzire elszaladt!"...
Fázós hajnalon
lankás dombokon
alvó hóvirág
megmoccan,
fenn a bérceken
jég van, végtelen,
szellő muzsikál,
hó roppan.
Szellő lebben,
ébred egy szép nap,
lassan cseppen,
olvad a jégcsap;
hóvirág kél,
felmosolyog ma,
napsugárral
összeragyogva.
A hold pompázik égen,
Ballagok gondolataimba merülve,
Gyönyörű fény az éjben,
Megyek előre csillogásába megsüketülve.
Körbenézek, embereket látok.
Embereket, csak porcelánból.
Legszívesebben menekülnék,
De olyan, mintha álmodnék.