Ébredés
Mesterséges Napnak lángjában megégett,
Önhatalmúlag megsanyargatott, soványkás, matt bőr.
Akarva, erővel elnyomott gondolat!
Mondd, MIÉRT?
Síkfőkúti nyaralóban
vidáman telik a nap,
minden reggel hallgathatom
az éneklő madarat.
Szerelmes szívem
hangodra lelt.
Szerelmes szíved
hangomra kel.
Fáradt fűz ölel magányosan,
Szél sem suttog magában,
Halk fészkelődés, apró rezzenés,
Nádas közt kis neszelés.
Öledbe, ha bújok... lesütöm szemem,
mint holdezüst selymén nyújtózó csillagok,
mézédes illatok, képek úsznak velem -
az éj méla csendje Tejúton andalog...
Hajnal hűvös, sápadt kékjén,
búzamező arany szélén,
hajladozó kalász szárán,
egy zöld tücsök pici lábán
bársonyba bújt dallam csendült.
Feloldja lassan önmagát a hajnal,
mint derengő óceán a rét felett,
világgá ébredő hangokat ringat,
karmazsin-foszlány felhőket terelget.
Ha picit úgy érzed, hogy most már tényleg elég,
Ha úgy érzed, hogy takarózol, a bőröd mégis még ég,
Ha azt érzed, hogy nincs már tovább előre,
Gondolj bátran szépekre, tavakra és mezőkre,
Ahol Te magad vagy, vagy vigyél valakit,
Fogjátok ki együtt a boldogságnak halait,
Kerüljetek szembe minden ellenszenvvel,
Próbáld a világot néha egy másik szemmel...
A megfejthetetlen
Táncol pilládon, krém-puha ágyon
nyárízű csókokkal hallgatag int.
Emléken libben, álomszín kertben
virághintából vágy-illatot hint.
Egy nő van az életemben,
akit nagyon szeretek,
kivel egész életemben
nagyon boldog lehetek.
Talán sosem tudják meg az emberek,
hogy minden áldozatot értük teszek:
miattuk lettem kitaszított a Mennyből,
mégis forrnak irántam a gyűlölettől.
Csöndes este dőlt a fákra,
bíbor arca elborult;
zárta csőrét némaságra,
s rejtekére elvonult
leteszem az évnek terhét
kibontom a holnapom
mély ráncokkal teli redőt
simítom az arcomon