Ecce homo
avagy az igazi evolúció
Éltem sziklaként a földön,
voltam homokpart fövenyén,
suhanó szellő a völgyön,
kavicsok forrás fenekén.
A fagyos szél arcába vágott,
fájtak átfagyott lábai,
de nem átkozta a világot.
Számára ez volt az élet.
Az a fűszál
a mindenség tengelye.
A kék bogár,
aminek színt és nevet adtál,
nem a tied.
Ha rombolni akarok,
nézőpont kérdése,
túl sok vagy
túl kevés.
Deo gratias!
Szép lelked bűnbe ha gázol:
az égből földig alázol -
mégis tőlem kéred az áldást.
Az első sorért fizetni kell,
hátul állunk, szájtáti tömeg,
jobb helyekre érdemtelenek.
Haiku-füzér
Isten fiaként
Megváltónak földre jött
Emberek közé.
Tigrisre nézz, akit fogva tart a rács,
Tükörképed villog vissza rád,
S a mély torokból gurgulázó hangokat
Úgy hallod, mint gyászharangokat.
Zavaros szemmel, ócska rongyokban,
felpuffadt arccal, piszkosan, torzan,
részegen fekszik útszéli hóban,
megcsúfolt lélek hétfokos fagyban,
roncsolt agyában démonok harca,
arra járókra szitkot szór szája,
kerülném gyorsan - utolér átka,
elmenekülnék - megállít hangja...
Egymást vétek,
De Istent lehet
Szapulni büntetlen.
Íme, az ember
Nincs barátság, nincs szerelem,
Nincs szívesség, nincs illem,
Nincs igaz, önzetlen lélek sem.
Nincs áldozat, nincs tisztelet,
Nincs kedvesség, nincs jótett.
Ember, miért taposod társad?
Csak hogy lássad, ahogy szenved?