Ecloga
Isten:
Nézz le a Földre te, nézz fel az égre ma, hol van az álmod?
Régi, kiszáradt erdeid éke lehullt az avarba,
Nap sugarára a cinke se rebben, éneke halk már!
Férfi és Nő:
Férfi:
Hol van az élet így elenyészve a távoli zajban?
Várom a nőt, és vágyom az érzést, mégis a szíve kihült már...
Nincs menedékem, otthon fénye elalszik a ködben,
itt a homályban nem kapok édes asszonyi szót már!
Előhang
Hosszúléptű, halk csoszogású hónapok érik
útjukon egymást. Vállukon elnehezültek a terhek,
s mint görnyedt idegennek, a hátuk látni csak. Érett,
végtelen útjuk előtt könnycseppeket ejtenek olykor,
s búcsúzóul a fák csemetéit megsimogatják.
Az elhagyott költő
Hol van a régi csodás feleség szeme szép sugarával?
Már a magány lett osztályrészem a hajnali ágyban.
Álom nélkül forgok a gyűrt lepedő hidegében,
Reszketek és hallom, hogy zúg a halál szele némán.