Édesanya
álmomban a csillagok között
újra veled voltam, mamikám
lebegtünk együtt a föld fölött
kezem fogtad, úgy vigyáztál rám
összegyűrve üldögélt anyám
belémarkolt a messze-föld árnya
ősz bujkált az útszéli lombban
konyhakövön zörrent sóhajtása
arcán megnőttek a részletek
lelke tavasz volt rongyruhában...
Szerettelek, mint gyermek szíve szerethet,
minden sejtembe ivódott anyagom vagy,
lelkem lelked darabjából tépett selyem,
mit örökségül születésemkor szakítottam.
Amikor még otthon láttalak,
Az asztal mellett ültél a széken...
Hosszan átöleltelek, féltőn.
Vártuk a mentőt, s kértük a Teremtőt...
Lehullt a fák levele,
Szíved bánattal tele.
Kínoz a lét, vagy ha fáj,
Édesanyád hazavár.
Egy Anya üzenete halottak napjára
Amikor a dér csókjától
elvörösödnek a levelek,
s majd ha a halál lehelete
megérinti öregedő szívemet,
örökre behunyom szemem,
s búcsúzás nélkül elmegyek.
Lelkemet elnehezíti a bánat a hajnali ködben.
Csendes a szív, de az emberi elme ledöbben.
Gyöngyözik a húslevesünk,
édesanyám szürcsölgeti -
meghitt percek - elcsevegünk -
szalvétáját gyűrögeti...
Édesanyám, édesanyám,
Te szültél meg,
Te hoztál világba
Eltűntek az éveink
egy pillanat alatt,
édesanyám, tegnap még
énem karjaidba szaladt.
Tegnap fényképeket nézegettem,
benne volt egy ici-pici pólyás.
Amíg néztem, azon vélekedtem,
hogy mitől lettem vajon óriás?
Te vagy a dal, a szó, a csend,
egy tej-fehér, nett pergament,
megfestettél engem egyszer,
aztán többször - végtelenszer
Anya csak egy van, és örök,
lehetsz te úr vagy szolga is,
neki maradsz mindig kölyök,
gondolj bármit, az mind hamis!
Régi fénykép lóg a falon,
onnan édesanyám néz rám,
milyen szép volt fiatalon,
állok a kép előtt némán.
Anyám homlokán sűrű gondfelhő ül,
már fiatalon őszbe borult a haja,
a múltban élve siratja rossz sorsát,
bár tovább léphetne, ő mégis ott marad.