Édesanya
Kezem anyám fején,
homlokát simítom,
letörlöm könnyeit,
nézni már nem bírom
Szívedben még él az első mosolyom,
mikor szemem nyitottam e világra,
szemedben könny, de arcodon nyugalom,
a múlt fátylat von a nehéz órákra.
Az ablakon keresztül pillantottam meg őt:
Élettelen szobor nyilából ellőtt
nyílvesszőt, amint szemével szobám
mélyén kutat illő áldozat után.
Köldökzsinór tartott féken,
összekötött engem, s téged.
Szívdobogásodnak zaja
karolt át, vigasztalt hangja.
Szívét lepte el a bánat,
sors verte az én anyámat.
Bánatkendőt hordott fején,
nem tudta, hogy mi a remény.
Tündér ő, néha hallgatag,
magzata, mint egy almamag,
szembogarában pilácsok,
lábnyomán nyílnak virágok...
Édesanyámnak
Apró termeted túlnőttem,
bár óriás én sem vagyok,
boldog szívem - eltűnődtem -
hálás, hogy ölel még karod
Édesanyám imádkozik
Üdvözlégy-et, Miatyánk-ot,
rózsafüzért morzsolgatva
fohászt küld az ég urához.
Virággal jöttem, nem vitával,
feleseltem minden hibámmal.
Szeretlek minden porcikámmal,
hiányzol... minden hiányoddal.
Magányosan áll a polcon évek óta.
A széle már csorba, lekopott a máz is róla.
Nem használja senki, talán nincs is haszna,
Mégis a legdrágább kincs, mi konyhámat lakja.
Nincsen zaj csak tompa nesz
Édes közeg körbe vesz.
Csendes, meleg hatalom,
Elaltat a nyugalom.
összegyűrve üldögélt anyám
belémarkolt a messze-föld árnya
ősz bujkált az útszéli lombban
konyhakövön zörrent sóhajtása
arcán megnőttek a részletek
lelke tavasz volt rongyruhában...
Azon a bizonyos augusztusi éjszakán
Olyan gondoskodón néztél rám.
Már ekkor tudtam tán,
Te vagy az én anyukám.
Szerettelek, mint gyermek szíve szerethet,
minden sejtembe ivódott anyagom vagy,
lelkem lelked darabjából tépett selyem,
mit örökségül születésemkor szakítottam.