Égbolt
Tiszta az ég, egy ideje
kólát iszom reggelire.
Az emberek zuhanyoznak
vagy összedobott
matracokon alszanak.
Fjordnál ülve tán láthatja, ki messze néz,
Hol egymásba fonódva tenger s ég összeér.
Azúr-kék színét elvesztette az égbolt,
a nap fény-köntöse már megkopott,
álmaimban mégis visszajár
az izzó fényű, lángszínű nyár.
Hold-cipócskát megszegik,
ég-habjával megkenik,
lecsurran az alkony-méz,
pille-pehely pilinkéz
Kikeletünk
Röpke fénye
Játszik velünk -
Az ég szalad.
Sötét van. Az égen azok a pontok
remegve vagy mereven fénylenek.
Hanyatt fekve keresek hasonlatot,
és elképzelek hihetőbb képeket...
Csendes kékjével
beborít az alkony,
harmattól csillog már
az összes virágszirom.
Nyíló virág
Az eső tisztára mossa a partot.
Cseppekben mérhető az elégségem íze.
Nap nászágyán vággyá váltam,
Csillag csókolt, Holddal háltam,
Égbolt, szép szeretőm,
borulj fölém teremtőn!
Hófehér a lelked,
és oly magasan száll
tisztakék égbolton
egy aprócska madár -
gyöngyházfényű tollán
a szabadság öröm,
hogy vegyem kezembe,
talán összetöröm...
Végtelen terű:
egy szétterült derű,
mint a tinta rég,
felhőtlen, tiszta kék.
Az égboltot gyertyafénykristály
díszíti fent a magasban,
százmilliónyi csillagcsokor
szikráz a kékbe aranyat.
Az akácfák tövében
ma is ugyanolyan,
mint valamikor régen,
- ez a kép elkísér -
a selymes fű egészen
térdemig ér, bugáiról
egy apró katica reppen
a kézfejemre... némán...
Hol volt, hol nem,
volt nekem is...
tudod, olyan
mesebeli -
szerettem...
Gyere velem! Gyere újra
olyan titkos randevúra,
tudod, úgy, mint ezer éve:
hűs habokban, lázban égve...