Égbolt
Nyíló virág
Az eső tisztára mossa a partot.
Cseppekben mérhető az elégségem íze.
Nap nászágyán vággyá váltam,
Csillag csókolt, Holddal háltam,
Égbolt, szép szeretőm,
borulj fölém teremtőn!
Hófehér a lelked,
és oly magasan száll
tisztakék égbolton
egy aprócska madár -
gyöngyházfényű tollán
a szabadság öröm,
hogy vegyem kezembe,
talán összetöröm...
Végtelen terű:
egy szétterült derű,
mint a tinta rég,
felhőtlen, tiszta kék.
Az égboltot gyertyafénykristály
díszíti fent a magasban,
százmilliónyi csillagcsokor
szikráz a kékbe aranyat.
Az akácfák tövében
ma is ugyanolyan,
mint valamikor régen,
- ez a kép elkísér -
a selymes fű egészen
térdemig ér, bugáiról
egy apró katica reppen
a kézfejemre... némán...
Hol volt, hol nem,
volt nekem is...
tudod, olyan
mesebeli -
szerettem...
Gyere velem! Gyere újra
olyan titkos randevúra,
tudod, úgy, mint ezer éve:
hűs habokban, lázban égve...
Csendben osontam ki kiskertünk kapuján,
senki más - csakis a kövér hold láthatott...
Hallgatagon nyúltak el a komor utcák,
Nap fényét álmodták mélán az ablakok.
Profán kérdés a nyári égbolttól
A csupa-fény égboltkék délután
patak tükréből még visszaragyog.
Reményt fűznek a fűzágak zugán
kis szentjánosbogárka-angyalok.
Gyönggyé változtak az áttetsző könnycseppek,
remény-zöld jövő az azúrkék szempárban,
bodros felhők felett perdülnek a percek,
tarka lampionok - mindig erre vágytam
Egy lépés az égbolt,
a tenger onnan kék folt,
mint fehér lepedő,
lebeg a sok felhő,
amit a szél elém tol.
Kamillás rét - óriás csipketerítő,
búzatáblákon ring a tiszta nyugalom -
andalító ez a hajnali keringő,
afrodiziákum függ smaragdlugason
Most festek kék, tiszta eget,
vár a papír és az ecset,
fodros felhőn ül egy angyal -
ő az, aki megvigasztal
Ó, drága szabadság, ó, édes szabadság!
Csak téged imádni mért lenne badarság?
Kötetlenül élni, futni és kacagni,
még egy fűszálból is álmokat faragni...