Egyedül
Van egy ház, amiben élek,
Sosem lakták gonosz rémek.
Régen Te is itt éltél velem,
Te voltál mindig mindenem!
Körülnézel a szobában,
sehol egy segítő kéz.
Egyedül vagy a lakásban,
mindegy is, hogy merre mész.
Az elvesztett hírnév, és az elvesztett barátok
A történet úgy kezdődött:
én voltam a központban.
Mindenki engem tisztelt,
a kiskirály sem élt jobban.
2018-as állapotomra hivatkozva
Foglalom a helyet,
akárhol is legyek.
A lélek káoszában
ki az, ki békét hoz,
ki az, ki rendet tesz,
ki az, kit érdekel
mi tébolyít meg?
Sokszor emlegetett
ismeretlen ismerős.
Minden ember félelme,
hogy egy napon előtör.
Elár/v/ult Édesanyák emlékére
Lélekszárnyalással várja már a jöttét,
rejtegeti, óvja kagylóba zárt gyöngyét.
Féltőn babusgatja, önzetlen, örömmel,
oroszlánként védi anyai ösztönnel.
Mellém ül, nem ismer,
Ismerem, azt hittem,
Megszólít szótlanul,
Emlékek elmémben
Érzelmek semmiből
Semmibe tartanak,
Hasfalamba kóstol
A múlt, mint vasfogak.
Nahát! Újra itt vagy,
Megtaláltál, barátom.
Menjünk, ám várj egy percet -
Csak hozom a kabátom.
Nem akarok semmit,
Csak veled élni s érezni,
Hogy a világban egyedül
Nem kell tovább létezni.
Szeretve lenni, és
Szeretetet venni, más és
Más dolog...
Bűnkristállyal átszúrt lélek
álarcpajzzsal hamisan nyer.
Igaznak most bújnia kell,
mások ártatlanul félnek.
Csendes ez a ház,
lakója nincs már senki.
Furcsa a magány,
közelben nincsen semmi.
A hold pompázik égen,
Ballagok gondolataimba merülve,
Gyönyörű fény az éjben,
Megyek előre csillogásába megsüketülve.
Körbenézek, embereket látok.
Embereket, csak porcelánból.
Legszívesebben menekülnék,
De olyan, mintha álmodnék.