Egyedül
Jártál egyedül téli erdőn?
Hol nem hallatszik semmi más.
Fák ropogása, fagy, ha eljön,
s alattam sítalpsuhanás.
Minden rendben, ismételgetem.
Ja, hogy nem is kérdezted.
Fel se tűnt, hogy egyedül lettem.
A lényeg, hogy magadat mentsed.
Áltathatjuk magunkat,
becsaphatjuk, hogy nincs
szükségünk senkire,
a szeretetet,
egy másik ember közelségét...
Lefekszem itt, kiárkolt gondolatokkal
nagy sugarú kört rajzolok az égre.
Benne pirosra festi bánatát a csillag.
Hosszú szalagokat ejt, húz - magának
kapaszkodik belém, és eljátssza velem
lelkének álmát.
Íme, a szerelem.
Nagyon nehéz nekem.
Egyedül cipelem.
Hallom a kacsákat, a tücsköket, a baglyokat,
és az éjszaka megelevenedik.
Látom a csillogó Tejutat,
és az Égbolt élettel megtelik.
XXVII.
Hűvös éjszaka ágán ül a magány,
Egyetlen csillag van most az égbolton,
Amelynek fénye olyannyira parány,
Hogy nem is látni másik fát és bokrot.
Ősz suhan át a kerteken,
"tudja Isten, hogy szeretem"... szeretem!
A fák között nemrég még madarak énekeltek,
hónapok, napok, percek - örökre elrepülnek...?
A tücsök sem ciripel, letette a hegedűt,
a hidegben, tudja, nem jó már egyedül.
Amit én érzek szerelmes szívemben...
Te nem érzed, amit én érzek vagy tán` érezhetnék?
Hidegen, velem mindig egyedül ezt éreztették.
Nem látod te azt, amit én látok az éjszakákban?
Szerelmet vizionálok magamnak magányomban...
Már megint egyedül vagyok,
Úgy érzem, összeroskadok,
Nem engedhetem meg magamnak, hogy sírjak,
Hisz mások sokkal nagyobb harcot vívnak.
Kerestem azt, mire vágyom,
Megtaláltam édes álmom.
Imádom, ahogyan beszél,
Mint mindig, elvitte a szél.
Lassan utolér az éjszaka.
A csend s a magány.
Felnézek a Holdra,
keresem s nem lelem.
Mikor jut eszembe?
Ha útnak indulok.
Miről jut eszembe?
Ha zenét hallgatok.