Egyedül
Egy sor sem szebb, mint a lányom,
Aki nincs is a világon.
Fojt a sírás, föld alá nyom.
Végem legyen, alig várom!
Egyedül szállok,
és ez fáj nagyon.
Te voltál a boldogságom,
de elhagytál egy nyáron.
Sós ízét érzem
Az ételnek leginkább,
Nem úgy, mint te,
Kinek ajka felett
Édes csók lebeg
Mindig.
"Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész, "
szakítani veled nem tudok. Nehéz.
Magányba csomagolt az Isten.
Mondta, hogy senkim sincsen.
Én ültem némán, ölbe téve kezem.
Igazat szólt - hisz nem voltál velem!
Mint egy átlagos nap - nem történik semmi,
mai nap is mindent ugyanúgy fog tenni.
Nem öltött szép ruhát, nincs kezében csokor.
Nem derül a lelke - szomorú és komor.
eddig hontalan álmok kergettek
boldogtalanság fakó padlásán
szívedbe gyúrtad kívánságaid...
...majd leszek idomított Szókratész
nyújtsd felém díszes méregpoharam
utált tanítványa bölcs Platónnak
barlangot járva életfonalam
éber álom kergeti elmém
már éjfélt ütött az óra
mozdulatlanul az ágyon fekve
elmerülök a jéghideg tóban
Rózsaágyon, tüskén fekszik,
Lázas aktját vérrel festik.
Holdvilágnak hideg csókja,
Kendőzetlen, hazug bókja.
Ó, jóságos Istenem,
ki ott fenn a mennyben
figyeled az életem
s ébredsz minden percben
sajgó lélekszívemen
önmagamba zárva.
Éjjeli csendben alszik a város,
paplan alá bújt ősz közepén.
Néma sikollyal hullik a porba
reménytelenül árva levél.
Ne mutassál gonosz képet,
Mi mögé a szíved rejted.
Szép vagy nekem, ne búsuljál,
Éjfekete tollú madár.
Nem tudom, hogy merre visz az élet.
Nem tudja senki, hogy itt vagyok.
Jártál egyedül téli erdőn?
Hol nem hallatszik semmi más.
Fák ropogása, fagy, ha eljön,
s alattam sítalpsuhanás.