Egyedül
Íme, a szerelem.
Nagyon nehéz nekem.
Egyedül cipelem.
Hallom a kacsákat, a tücsköket, a baglyokat,
és az éjszaka megelevenedik.
Látom a csillogó Tejutat,
és az Égbolt élettel megtelik.
XXVII.
Hűvös éjszaka ágán ül a magány,
Egyetlen csillag van most az égbolton,
Amelynek fénye olyannyira parány,
Hogy nem is látni másik fát és bokrot.
Ősz suhan át a kerteken,
"tudja Isten, hogy szeretem"... szeretem!
A fák között nemrég még madarak énekeltek,
hónapok, napok, percek - örökre elrepülnek...?
A tücsök sem ciripel, letette a hegedűt,
a hidegben, tudja, nem jó már egyedül.
Amit én érzek szerelmes szívemben...
Te nem érzed, amit én érzek vagy tán` érezhetnék?
Hidegen, velem mindig egyedül ezt éreztették.
Nem látod te azt, amit én látok az éjszakákban?
Szerelmet vizionálok magamnak magányomban...
Már megint egyedül vagyok,
Úgy érzem, összeroskadok,
Nem engedhetem meg magamnak, hogy sírjak,
Hisz mások sokkal nagyobb harcot vívnak.
Kerestem azt, mire vágyom,
Megtaláltam édes álmom.
Imádom, ahogyan beszél,
Mint mindig, elvitte a szél.
Lassan utolér az éjszaka.
A csend s a magány.
Felnézek a Holdra,
keresem s nem lelem.
Mikor jut eszembe?
Ha útnak indulok.
Miről jut eszembe?
Ha zenét hallgatok.
Szerelem lenne ez?
Nem, nem hiszem.
Reménytelenség és
Fájó gyötrelem.
És megint írok,
De már nem sírok,
Megértelek,
Nem kellek neked.
Nem tudom, nem értem.
Miből él a remény?
Ha minden ellene szól,
Szívünk miért remél?
Engem mikor fog valaki
Viszontszeretni?
Lesz még olyan, akinek
Én fogok kelleni?