Egyedül
Elár/v/ult Édesanyák emlékére
Lélekszárnyalással várja már a jöttét,
rejtegeti, óvja kagylóba zárt gyöngyét.
Féltőn babusgatja, önzetlen, örömmel,
oroszlánként védi anyai ösztönnel.
Mellém ül, nem ismer,
Ismerem, azt hittem,
Megszólít szótlanul,
Emlékek elmémben
Érzelmek semmiből
Semmibe tartanak,
Hasfalamba kóstol
A múlt, mint vasfogak.
Nahát! Újra itt vagy,
Megtaláltál, barátom.
Menjünk, ám várj egy percet -
Csak hozom a kabátom.
Nem akarok semmit,
Csak veled élni s érezni,
Hogy a világban egyedül
Nem kell tovább létezni.
Szeretve lenni, és
Szeretetet venni, más és
Más dolog...
Bűnkristállyal átszúrt lélek
álarcpajzzsal hamisan nyer.
Igaznak most bújnia kell,
mások ártatlanul félnek.
Mikor útjaink elválnak,
Gyermekeink térdre rogynak...
Csendes ez a ház,
lakója nincs már senki.
Furcsa a magány,
közelben nincsen semmi.
A hold pompázik égen,
Ballagok gondolataimba merülve,
Gyönyörű fény az éjben,
Megyek előre csillogásába megsüketülve.
Körbenézek, embereket látok.
Embereket, csak porcelánból.
Legszívesebben menekülnék,
De olyan, mintha álmodnék.
Boldogtalanság az,
mikor az éjjeli órákban
hallgatod az eső csengését,
és körbeölel a komor fal.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Úttalan utakon jártam,
kerestem én, de semmit sem találtam.
Az élet szaggatott, tüskéi szúrtak,
forrásnak cseppjei rám nem hulltak.
Színarany léptekkel a puha
homokban - szöktél a tél elől
átfagyva markomban.
Szemeidben él, és az éjjel
elillan - olyan az a tekintet,
akár egy katlan.
Nyisd meg szívem, s tekints be
rajta,
Tekints be rajta, s nevess rajta,
Nevess rajta,
Hogy fele szép s márványos,
Nevess rajta,
Mert fele bús s ábrándos.
Álmaimban Kedves
újra itt vagy velem,
tegnapnak hitt emlék
szakadni képtelen