Éjszaka
Tél van. Sötét van. Egyedül vagyok.
Az ablakomon megfagy a büdös, szürke magány,
S az arcomon is megfagynak a könnycseppek talán,
Mert hiányod már régóta kegyetlenül kínoz,
Napsütéses égboltra esőfelhőt masszíroz.
csüngő csillagok sokasága
poshadt éjszakát hörög
megszökött térből szüremlik
az árny a házfalak között...
Erdő népe békésen szunnyad,
még levél sem zizzen a fán,
öreg Uhu egy magas fa ágán virraszt,
onnan vigyázza az erdő álmát.
Ott bolyongsz lám, ismét ott, a sötétségben,
Lassú kínlódásod én mozdulatlan nézem,
S bár alig látlak... rólad sugárzik a bánat,
Már határát sem tudod napnak s éjszakának.
Álmos az éj, fáradt már a sötétség,
Érzem már a hideg esőt nyakamon.
Látom, szinte élem, ahogy szabadon -
Folyik szét a vásznadon a sötétkék.
A büszke hidat magamra húzom.
Éjszaka. Fejem alatt kemény vánkos-kövek,
Aludnék már, álmodnám a hullámok hangját.
Engem keres a fekete éj.
Nedves orrát nyakamba nyomja,
Hogy rám találjon - mindent elkövet.
Andalog a hűvös éjjel,
takargat az ezüstjével,
kergeti múló nap gondját,
csendnek adva fáradt hangját.
Leszáll a földnek s égnek éje.
Kint a lámpáknak ragyog fénye,
De sötétlik a viharfelhő mélyen.
Újra itt a kilencedik hónap vége,
Szomorú szeptemberi holnap éje.
Hideg van, egyre hidegebb,
Reszket a lényed, didereg.
...Szél suhanása félelmemnek kezdete.
Minden elbújt, mikor tér vissza boldogságba`?
Sötét éghajlat, szontyolt környezet mostohája.
Éjszaka született. A márciusi égre
a tavasz épphogy felírta képeit.
Az Esthajnalcsillag a magasból lenézve,
az újszülöttre szórta hívó fényeit.
Két szemed szebben ragyog, mint sarkcsillag az égen,
Gyengéd kezeid érintése többet ér, mint minden.
Éjjel a csillagos égboltra, ha ránézek,
A lelkemben pezsgést s varázst érzek.
Hosszadalmas órákig magamhoz sem térek.