Élet
Úgy kiáltanék...
Ajkam mégis zárt, néma maradt.
Szétporladtak bennem keserűn rég
a kimondatlan, igaz szavak.
Fehér éjszaka kél
napnyugat felől. Szikrázik az ég.
Lágy kellem csendül a fedélközben,
míg siklunk a könnyek tengerén:
bódulat és fáklyafény.
E tavaszon nem így képzeltük el létünk,
változott a világ, sokan szomorkodnak,
sokan még élünk.
Szeretlek,
ahogy tavasz a tobzódó életet,
amint játszik vele millió képzelet,
ahogy a nyár az arany búzamezőket,
mint éhező a szívből adott étket,
ahogy az ősz a bronzszínű köntösét,
megőszült fa minden lehullt levelét.
Furcsa ez az élet, sokszor hiába kéred,
Nem mindig hallgat meg téged, de végigéled.
Gondolatok futkosnak elméd barázdáin,
Kimondatlan szavak maradnak mindhalálig.
Hidd el
Mindazok ellenére, amit
a Jóisten
gyermekként adott
nekem,
ha ma egészségem van...
Csend ül a szívemen, mosolyom végtelen,
benne a vágyam, és benne a szerelem.
Örökkön keresem, mi egykor elveszett,
emésztnek lángok, és emészt a szeretet.
A szerelmet nem lehet elrontani
- mondják sokan,
S mint rózsaszirmok, esünk
magasztosan.
Valami furcsa és megmagyarázhatatlan
Van valami furcsa
és megmagyarázhatatlan
az együttélésben
a kimondatlan szóban
a nevetésben
az egymásnak mondott
szavakban
a megnyugtató ölelésben...
Légy erős, kit a vihar könnyedén
odébb nem taszíthat, mint ahogy ősszel,
vad szél által a fáról letépett
levelet; - Erőtlenül elveszel!
Punkot hallgatok, pipát szívok,
"felelős apa" - szólnak gúnyosan.
Verseket írok.
Gyöngyözik a húslevesünk,
édesanyám szürcsölgeti -
meghitt percek - elcsevegünk -
szalvétáját gyűrögeti...
Nekem nincsen bakancslistám,
és olyan nem is volt soha,
nekem nem volt gyerekszobám,
meg nem is jártam oviba.