Élet
Sors osztott most újra szerepet,
fák vigyáztak könnyű lépteket,
felismertem, néztem hangtalan,
torz tükörben láttam meg magam.
Szépen felöltözködtem.
Télikabátom kandalló.
Sapkám meleg bojtja
fejem csúcsát csókoló.
Fénytelen világban megcsömörlik a gondolat,
Nem ad erőt elviselni, hogy az élet ma fáj.
Fenyeget, jajveszékel minden egyes pillanat,
Nem ad hitet, erősséget, hogy indulni muszáj.
Itt a farsang, hol a farsang?
Nem látom, a maszkom barlang.
Nincs mosoly, se tánc, se ének.
Maszk-abáltan félni élek.
Sepregetünk értékeket,
földre hullott álmokat,
rég megsárgult fényképeket,
emléked az áldozat!
Az életed az iskolád,
mi megmutatja önmagát,
egy állomás egy tanterem,
mely elkísér az éveken,
sok érintés, mi porba hull,
majd újra él váratlanul...
De jó minden reggel
boldogan ébredni,
édes kis páromat
gyakran átölelni.
Szabadság, lazulás, "szórakoskodás"
Panelházak tetején.
Figyelem a város peremét.
Így király a tróger lét.
Szöknek az évek,
jönnek és mennek,
jövőbe lépve
múlton merengek.
Én nem koccintok az eljövendő évre,
a megszokott életünknek végleg vége.
Az elmúlt esztendő egy rémálom volt,
életem könyvében a legsötétebb folt.
Valami kegy folytán én apa lehettem,
Felsírt a gyermekem, kacagott a lélek...
Kellene élni!
Nemcsak csellengeni,
Nagyon ritkán nevetni.
Valami izzik, érzem. De talán
csak a lelkem az, ahogy koponyám
belsejében őrült szörnyek vívnak
gigászi csatát,
míg odakinn perverz
felirat díszíti az Elég ravatalát.
Vékony jég a határ,
vagy inkább csak üveg,
apró rezdüléstől is
könnyen végigreped.