Élet
A szegények meghalnak,
A gazdagok nem élnek,
Örökké élhetünk,
Ha nem csinálunk őrültséget!
Sok a súly válladon, tudom, világ,
s kevés benned a nyíló hóvirág.
Mégis részeddé tett engem az Isten,
bár nehezen lelem a helyem itt lenn.
Mélyebben lélegzik most már a szél,
tuliparázs a messzi alkonyfény,
kigyúl a csillagok szívlámpása,
mint Isten-sóhaj, terül a világra.
Már csillagok szentjánosbogara a fény,
mit az este szétlehelt a házak felett,
az éjnek holdszembogara messzi remény,
mely itt álmokkal ringat el minden lelket.
Kialszik most az alkonyat,
bazsarózsa-parázs,
lepotyognak a felhőszilvák,
holdbográcsban éjjellé
rotyognak,
és pár kendős, párahajú angyal
szétszórja a csillagok
körtehéját.
Itt hagyok minden mérget,
Felégetek minden roskadó hidat,
Mert nincs itt jövő, se élet,
És nem is lelhetek itt nyugalmat.
Új év, új élet,
Új lehetőség,
Új szerelem,
Új érzelem.
Változtatni kell a régin,
De nyitni kell az új felé.
El kell engedni a múltat,
És indulni a jövő felé.
Egy szűkített akkord szeretnék lenni.
A belenyugvás előtti izgalom,
Mert inkább egy hátsó fali szívroham,
Mint hosszas, lábon kihordott fájdalom.
Engedtem magamnak egy kósza félmosolyt...
A déli napsütésben még nem látszik
a halál.
Hajnalra fordult az idő, az ég pirkadt,
komor lelkemben érted a vágy hirtelen virradt.
Szívem egyre jobban, vadabbul dübörgött,
hisz jómagam a fészekben egyedül ücsörgött.
A múlt már a fejedben,
De a jövő még a kezedben.
Talán retteghetsz attól,
Hogy minden marad az álmokból
Valósulatlan, és lesz foszlányokból.
Álmok, vágyak a naplementében,
Táncoló gyerekek a virágzó réten,
Egy könnycsepp a szembe szökik,
A test lassan megöregszik.