Élet
Vihar söpört végig szemed fagyos sivatagán
Harcoltam! Ó, de hogy harcoltam én ellened!
Minden erőm latba vetve elküldtelek!
S kellett inkább az egyszerű, a szürke.
Vihar söpört végig szemed fagyos sivatagán.
Arcomba csapott gúnyos, büszke mosolyod,
S mint vert sereg, visszavonultál.
Vékony jégen táncol a lélek,
titkok izgalmas ritmusán lépked,
(egy-két-há-egy-két-há)
így szárnyal rá!
kedves
Amíg ölel a kar,
nincs nagy baj,
megszűnik
minden zaj...
Szabatos képzavarok az emberéletről...
Feleségem azt álmodta,
vad pörgetőgépnek foglya,
kapaszkodni alig tudott,
amit őrzött, szétsodródott.
A végtelen álomnak tűnő dalnak egyszer vége,
Nem marad más utána, csak könnyű, színes pillangó képe.
Csak ballagtam és hallgattam, mit mesél az utca.
Rég letűnt időkről, mely nem lesz soha.
Némán figyeltem, hogy repül fölöttem az idő.
Szívemre rátelepedett egy igen súlyos kő.
Valahol
a Himalája csúcsán álltam,
vagy csak ültem a szobában...
Falbontakozást váró tavaszló, őszi mese.
Tea-halvány kékséggel megérkezett új Szabadság!
Már lassan tisztul az értelem
Már lassan fogyatkozik a mindig holnapvárás.
Előttem egy fenséges doboz,
Kibontva ezer meg ezer darab.
Mely együtt egy óriási képet ad!
Sok kicsi alkotóelem rejlik benne,
Egy atom csak egy helyre megy be!
Piktorként viselkedett a villám,
Ezüst szemeit rám villantotta.
S feszes lábait görcsbe rántotta
Isten míves keze, ó, s egy hullám
Vágott torz arcába, ősz hajába.
Oly régóta vártam már Rád!
Megérte végre látni e csodát!
Néma csend, mégis ott a válasz,
Sebzett lelkemnek stabil támasz!
Minden halott, amit régen szerettem
Elviselhetetlen nyomás,
Lelki fájdalom, szánalom.
Hazugok az emberek,
Fáj nagyon, fáj nagyon...
Keresem a válaszokat,
százszor kérdezem önmagam,
miért búsul most a szívem,
miért nem vagyok gondtalan.
Szerelem
Tipegő boldogság
izgágán ficánkol,
megbotlik esetlen -
édesen viháncol