Életérzés
Olyan a világ most, mint egy nagy kolostor:
hideg, üres és félelemmel teli.
A táj tisztán kék,
a földből a rég
kicsavart, ősz fák
hordják terhüket ránk.
Bach prelúdium és fúga szól
megnyugtatóan, csendben.
Hallgatom kissé feszülten,
telefonnal kezemben.
A nagyváros fényei,
mint ijesztő macskaszemek, leselkednek rád,
s az emberek, mint megrettent prédák,
biztonságos helyre sietnek.
Magukból minden bizalmat kivetnek.
Talán csak a tavasz,
Megpezsdült a vérem.
Téli álmából lassan,
Nyújtózkodva ébred
Leheletnyi a csend,
álomba vonult a végtelen tér
s az idő,
az idő,
mely kendőzetlenül robog,
magával sodorva
a lélek folyamatosságát.
Ha virágok között fekszel nyári réten,
érzed, hogy hiszel még elrejtett mesékben!
Itt egy bélyeg,
nem gurul.
Felragasztva
sír, búsul.
Ma nem csináltam semmit...
Vártam egy bimbó-pattanásra,
vártam, hogy virág nyíljon
az élet színpadára.
Mondvacsinált korlátok közt neveltek fel engem,
Így semmiképp sem sikerült egyedivé lennem,
És miközben gépiesen imáimat zengtem,
Nem tudhattam, hogy ezzel csak mérgezem a lelkem.
Egy nő, amikor már ötvenhét,
átússza hússzor a medencét,
vacsira beéri salival,
mellette két pici csalihal,
esténként tánc helyett futni jár,
pörög az élete, nem sivár.
Mikor ünneppé lesznek mind a hétköznapok,
új szárnyakat kapnak a fáradt őrangyalok,
nem zavar eső, nem bántja bőrömet hideg,
már nem érzem súlynak, amit vállamon viszek.