Életérzés
Nem tudom, mit csináljak!
Elégtek a szavak a számban...
Olyan vagyok, akár az újszülött kisbaba:
Rácsodálkozok a világra!
Sokszor csak nézem a világot,
s csendben újragondolom a pillanatot.
Ráfeledkezem egy arcra,
egy szemre, egy mosolyra.
Lelkemben a szikra,
szívemben a láng,
ez az, ami nyitja szíved kapuját!
Egy forró szempár lángba borít,
kattan a zár!
Elmúlt a nyár, jön a hűvös szél, suttog.
Jön a hüvös szél, suttogva mesél.
Februárban hosszan elaludtam,
Testben, lélekben bebábozódtam.
Lehetőségem nyílt gondolkodni,
Sötét volt, és bús magánnyal teli...
Csak úgy elmúlok egy nyári napon.
Kint a téren egy kopott padon.
Talán észre sem vesz senki, hogy már nem is létezem.
Talán már akkor én sem fogok emlékezni, milyen is volt az életem.
Mintha látnám termetes növését,
e sort fejembe (A)arannyal vésték.
Két fiam, kik egyformán hatalmasak,
nem láthatom, mert most fontosabb:
a távolságtartás,
a távolság tartás.
Gyopárosi tavak, nincsenek rá szavak, gyönyörű!
Körbeöleli a vizet a nádas, mintegy féltőn,
Itt-ott kis sziget szakítja meg a csillogó felületet, gyönyörű!
Ember vagy. Küzdeni képes!
Ne állj meg. Utad legyen fényes!
A szemem körül a ráncok egy-egy érzelem,
A szám körül a mosoly dolgozott.
Nő vagyok, mert annak születtem.
Fogadj el olyannak, amilyenné lettem!
Már nincs hó, sem jégcsap,
Nap éltet. Ezer ága süt.
Meleggel simogat!
Örökös körforgás,
Évszakok követik egymást.
Langyosan, bágyadtan bukdácsol a nap,
a kusza felhők egymásba botlanak,
sűrű eső verdesi a vörös háztetőt,
sötét jövőről suttog a magányos holnap.
Megyek az úton, nézem a mezőket, réteket,
sok kis vadvirágot s felettük a méheket.
Nézem zöldülő földünket, mi kenyerünket adja,
éppen nyuszicsalád szökken most rajta.
Őzeket is látok, ugrálnak, szökkennek,
felettük a madarak boldogan röpködnek.