Életérzés
Lelkünk édes táncát ropja,
Búját-baját messze dobja.
Mint hópihék téli estén,
Pompás, mint egy vidám festmény.
Szenvedek, hiszen hazuggá váltam...
Szeretném, ha elfogadna Isten!
Rosszat talán még így sem csináltam?
Talán mégis? Ki mondja meg nekem?
Valahol tőlem távol egy ismeretlen,
Ki szintén a világ gondjain mereng el,
(Vagy ez csak önáltató tünékeny álca?)
Széles e világban magát nem találja.
Tombolva fortyog a háborgó nagyvilág,
Igazság mezején nyílik még szép virág.
És itt van ő, a Naplemente,
amikor nem tudom eldönteni,
hogy a Nap lement-e,
vagy a fákat árnyuk fogják-e ledönteni...
Fülembe lágy melódia zendül,
Lelkem táncra kel, ütemre rezdül....
Mit ér az ember élete?
Ádámot ki teremtette?
E létbe Isten helyezte.
Nem volt semmi feltétele.
Olvasom költőtársamnak versét.
Csodálom fesztelen, könnyed merszét.
Jellemzi száműzött romantika,
Kellemesen fülledt erotika.
Az ember, ki elmegy mellettük,
Nem tudhatja, kik Azok,
Mit élnek át nap, mint nap
A felhőlovagok.
Elfordultam a világtól,
Földtől, imától, s tudástól,
Mennynek kapuja romokba
Hogy menjek én a pokolba?
Aszfaltjárda szélén ülök a padon
Tavasz színvarázsát kóstolgatom.
Lusta Csutak mellettem fekve henyél
Zsemle szőrét borzolja a tavaszi szél.
Egy utolsó ecsetvonással ért véget.
Sokan kérdezték: Mi volt ez?
Nem más, mint maga az élet.
Minden új nap hajnalán,
Mindig vár egy új talány.
Gyűrött arccal indulok,
Néha elfelejtem, ki vagyok!
Báb vagy!
Ösztöneid bábja.
Programvezérelt
Embergépezet!