Élethelyzet
Mindenáron kuszaság,
Derékba tört ifjúság.
Ha minden szál elszakadt,
Mar, mint rozsda a vasat.
Ma már természetes, ha séta közben
Valaki magában beszél.
Apró hangszóró fülében,
Lehet, az esti programról mesél.
Friss kávé az asztalon,
csak te hiányzol mellőle.
Halotti lepel a sírodon.
Nem volt erőd, hogy ezt legyőzze.
Így, úgy vagy máshogy,
vége lesz egyszer?
Életünk megint
nem "fenékig tejfel".
A
Szépség
Mulandó,
Jóság fontos.
Légy hát jó, míg élsz!
*
Hömpölygő unalom árad
Szét az emberek testében.
Elvette tőlük a zárlat,
Amit megszoktak egészen.
...berúgni gondoltam, azóta sincs, minek
lázasan bókolni köröttem a szarnak
letisztult utálat, ablakokban varjak
Vágyik-e más is
Holt költők társaságára,
mint magányos madárka
vágyik fenyőfa társas ágára?
Hűvös volt a hajnal, s ő már dolgozott.
Fejét ölébe hajtva ült a híd alatt,
hajában masni, kék szalagja kopott,
és vékony ruhája térdénél felhasadt.
Megyek az úton, nézem a mezőket, réteket,
sok kis vadvirágot s felettük a méheket.
Nézem zöldülő földünket, mi kenyerünket adja,
éppen nyuszicsalád szökken most rajta.
Őzeket is látok, ugrálnak, szökkennek,
felettük a madarak boldogan röpködnek.
Az ember él egyik napról a másikra,
Kezében egy talicska. Rápakol mindent,
Kincset, palotát. Még, még. Ennyi nem elég!
Lelódítod, mi a szívedben van,
S játszadozol a hazug szavakkal,
Miközben az életed csak elvan,
És összefogsz a tudattalannal.
Él a felbontási tilalma!
(3 soros-zárttükrös)
A mocskos, véges halált mindenki zsebben hordja, lezárt borítékban,
Élet adta születéskor, de folyvást él a felbontási tilalma!
A mocskos, véges halált mindenki zsebben hordja, lezárt borítékban.
Így idősen is szép lenne az élet,
Ha volna melletted szerető lélek.