Élethelyzet
Hűvös volt a hajnal, s ő már dolgozott.
Fejét ölébe hajtva ült a híd alatt,
hajában masni, kék szalagja kopott,
és vékony ruhája térdénél felhasadt.
Megyek az úton, nézem a mezőket, réteket,
sok kis vadvirágot s felettük a méheket.
Nézem zöldülő földünket, mi kenyerünket adja,
éppen nyuszicsalád szökken most rajta.
Őzeket is látok, ugrálnak, szökkennek,
felettük a madarak boldogan röpködnek.
Az ember él egyik napról a másikra,
Kezében egy talicska. Rápakol mindent,
Kincset, palotát. Még, még. Ennyi nem elég!
Lelódítod, mi a szívedben van,
S játszadozol a hazug szavakkal,
Miközben az életed csak elvan,
És összefogsz a tudattalannal.
Él a felbontási tilalma!
(3 soros-zárttükrös)
A mocskos, véges halált mindenki zsebben hordja, lezárt borítékban,
Élet adta születéskor, de folyvást él a felbontási tilalma!
A mocskos, véges halált mindenki zsebben hordja, lezárt borítékban.
Így idősen is szép lenne az élet,
Ha volna melletted szerető lélek.
Ami velünk történt,
olyan csoda,
amit sok ember
nem él át soha.
Ismét együtt voltam
a kis angyalommal,
mi hosszú sétára indultunk,
az első hintáig jutottunk,
itt rám fonódott, mint egy inda,
mert neki mindene a hinta.
Szeméből hullnak a sós könnyek
lapjai közé a sorskönyvnek,
zsákutca falára festeget
holnapot, amely még szép lehet...
demencia
Értelem határán csoszog a gondolat,
érzi, itt felejtett valami fontosat...
fogynak az emlékek, pillanat a jelen,
szemében tünékeny a régi értelem.
Mindig csak várunk...
Remélve szebb jövőt, így élünk.
Későn ébredünk rá, tévedtünk.
Elszálltak az évek, nem is éltünk, csak várunk,
Közben elvesztettük szeretteink s tán` társunk.
Fogytán az erőm,
nem tudok kellőn
újra harcba indulni,
élettel szembenézni.
Nem tudtam, mit csináljak, de megpróbálom mégis,
Aki á-t mond, mondjon b-t is,
Olyan kéne, aki marad, nem siet,
Felkavarta az állóvizet
Vad legyen, vesse ki rám szárnyát,
Nézd meg az anyját, vedd el a lányát,
Ne csak lásson, hanem hallja,
Sok beszédnek sok az alja...
A magányról
Néha jó,
Mint vágyhajó,
Álomszárnyán szárnyaló.