Életkép
Csend van a téren,
tél szökik éppen,
fák derekánál néha megáll!
Ángyika csudaszép terítőt horgol.
"Nagypapa már rég a mennyekben horkol...
Ezért néha az angyalok dohognak."-
gondolja, s ujjai fürgén mozognak.
Lehet a magány
derűsen ringó ladik
hited mély taván.
***
Ábel már halott.
Várod már, hogy hazaérjek?
Él emléke még az éjnek:
mikor csendben odabújtál,
a takaróm alá csúsztál...
Gyöngyözik a húslevesünk,
édesanyám szürcsölgeti -
meghitt percek - elcsevegünk -
szalvétáját gyűrögeti...
Kölniillat lengi körbe,
mosoly görbül ajka ívén,
múlt és jelen a tükörbe`,
bordája egy erődítmény
Hűs koránnyal
Talpra pattant,
Nyűtt kosárba
Szemet mert...
Dér ül a faágon,
határban szél süvölt,
elmúlt már karácsony,
porlik a hófüggöny.
Emberforma mint én, de már-már éteri.
Ámbár ki megerősíthetné, nem leli.
Főleg, hogy Ön mindenképp erre vágyna.
Így hiú ábránd s tévedés ez álma.
Szépnek szántam a szabadnapot, mégis úgy esett,
hogy ma emberes, szemgolyót szaggató szél kerekedett,
s a felhők mögül előúszó nap koronáján
elméletem szerint vagy ezer bozont keletkezett.
Arany János nyomán
Mennek, mennek,
Egyre mennek,
Legjobbjai e nemzetnek.
Régen történt, hogy az idill szobájában
egy buboréksóhaj ült tea gőzében,
egyszervolt reménnyel, régvolt csodájában
izgágán kóvályog, nem fér el bőrében
Árvaház szegletén gúzsba kötött remény -
anyátlan, apátlan, szürke hétköznapok,
mint egy agyonhasznált, összegyűrt képregény -
elveszett bárányok, szárnyaszegett sasok...
Szellemjáraton ült a vasfogú idő -
elmúló és jövő, korom-porát hintő,
délibáb a lázas tegnapok emléke,
borostyánon zöldell holnapok reménye