Életkép
Apám szárnyait letépték,
Sorsát más útra terelték.
Nem volt választása,
Irány az iskolába.
Könny`test egyke, cseppke madárka, szállt a ringó szil-vadfa-ágra,
mert ülte amott, ím, másik mátka-társa egymagába... magába`,
sóhaj-óhaj rég őt várva füttydalára, virágékszer bűv-tavaszra,
ámított-áhított, aranypengő-csengő, csicsergő, napszelídült fényfalatra,
lopva szegült mellé hát-ha-hagy pillanatra, ne legyen az bún-unt árva,
ázva-fázva ne üljön magába` ott, hajl-ott-ágon, haj, úgy egymagába`.
A
Szépség
Mulandó,
Jóság fontos.
Légy hát jó, míg élsz!
*
Itallal a kézben nézzük a várost.
Azt hinnéd, 30 méter, magadból látod,
de a köd mindent ellep,
csak a lámpák fénye üt át ezen.
Várod már, hogy hazaérjek?
Él emléke még az éjnek:
mikor csendben odabújtál,
a takaróm alá csúsztál...
A földszinten lakik a házban a Házmester.
Mindig jókedvű, mosolygós kis ember.
Csend van a téren,
tél szökik éppen,
fák derekánál néha megáll!
csüngő csillagok sokasága
poshadt éjszakát hörög
megszökött térből szüremlik
az árny a házfalak között...
Törjél kenyeret, igyál jó bort,
Vess magot, művelj kemény földeket.
Tölts hurkát, köpülj vajat:
Végül csak a vers marad.
összegyűrve üldögélt anyám
belémarkolt a messze-föld árnya
ősz bujkált az útszéli lombban
konyhakövön zörrent sóhajtása
arcán megnőttek a részletek
lelke tavasz volt rongyruhában...
Néztelek vers 2.
Néztelek. Gyűlölet nélkül, pillantásaim közé
bedobbant a szívem. Nem féltem,
aludtál, mint gyermek, ki álmodja, játszótér az élet.
Százéves ház, emlék porlik a falán,
látom még néha, hallom talán,
amikor szél sodorja szét,
mint szomorú pernyét,
égő éj sötétjében érzem leheletét...
Nem tudom, hogy kinek írok,
kik olvassák versemet.
Talán azok, kiknek éjjel
elaludni nem lehet,
kiknek szíve másra vágyik,
kiknek álma zakatol,
akik, mikor feljő a Nap,
újra... kezdik... valahol...
A Vándor utca elején egy szökőkút áll.
Belé a sok-sok ember pénzérméket dobál.
Elmúlt a nyár, jön a hűvös szél, suttog.
Jön a hüvös szél, suttogva mesél.