Elmélkedés
Éden II
Éjszaka van, csendes nyugalom.
Én egyedül ülök kint az éjszakában,
Fényes csillagok alatt nyugszom,
Vagy inkább ébren álmodok.
A déli napsütésben még nem látszik
a halál.
Ellep nyakig egy ösztönös őrület,
és én őrzöm az érzést hűen,
hébe-hóba egyhangúan,
itt-ott emésztő tűzbe merülten,
talányos árnyak közt bolyongón
bámulva a mozgalmas közelséget,
a virrasztóbogarakat és a létet.
Mit kéne tennem, hogy nyerjek el bármit?
Nem vagyok én szerintem nagyravágyó,
sem pompatibilis ezekkel máig,
csupán csodás volna, ha érne már jó.
Néha a csend okozza a legnagyobb zajt itt bent.
Elmém romjainak düledékeit feszíti,
hangtalan sikollyal, néma kiáltással űzi,
kergeti, feslett ingét kitűrve lengeti a csend.
Don-kanyar krónikása egy poéta
Harctéri meditáció versben, apevában és haikuban...
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb, ha elővett régi fénykép...
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt aztán jól beszívjuk árokban eleget.
Lennék valaki más,
Egy nevenincs idegen,
Ki nem agyal szüntelen
Nemen vagy igenen.
Minden, ami jó és szép, mit átélhet
ember, mérhetetlen talány nekünk.
Kilépve a végtelenbe, a láthatatlan
világra már nem lát tekintetünk.
Számvetés
...a Vén-hegyen hangos, víg szüret,
csilingelő lovaskocsik hordóiban
puttonyok terhe: édes must lehet...
Óvodást kérdezik,
melyik színt szereti:
Pirosat! Sárgát! Kéket!
Albert mondta múlt században. Tudod? Az a fizikus!
Teret, időt széjjelszedni már bizony nem ildomos.
E egyenlő em-cé négyzet. Érted? Ez így logikus,
Megértheti kovács, cipész, tudós, orvos, kubikos.
Oximoronelmélkedés apevákban
Hull
Szemre
Rémálom,
Arcon mosoly.
Ágy a koporsó.
*
Látni akartam, tudni akartam,
Fontossá válni a zenekarban.
Hangszerem játszott, s lelkembe véste,
Elérünk együtt a végtelenségbe.
Lehet-e úgy szeretni,
Hogy ne bánjál semmit és ne bántson senki,
Lehet-e úgy szeretni,
Hogy legyél egy senki és ne bántson semmi?
Olyan vagyok, mint süllyedő hajó
a tenger viharában...