Elmélkedés
Don-kanyar krónikása egy poéta
Harctéri meditáció versben, apevában és haikuban...
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb, ha elővett régi fénykép...
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt aztán jól beszívjuk árokban eleget.
Lennék valaki más,
Egy nevenincs idegen,
Ki nem agyal szüntelen
Nemen vagy igenen.
Minden, ami jó és szép, mit átélhet
ember, mérhetetlen talány nekünk.
Kilépve a végtelenbe, a láthatatlan
világra már nem lát tekintetünk.
Számvetés
...a Vén-hegyen hangos, víg szüret,
csilingelő lovaskocsik hordóiban
puttonyok terhe: édes must lehet...
Óvodást kérdezik,
melyik színt szereti:
Pirosat! Sárgát! Kéket!
Albert mondta múlt században. Tudod? Az a fizikus!
Teret, időt széjjelszedni már bizony nem ildomos.
E egyenlő em-cé négyzet. Érted? Ez így logikus,
Megértheti kovács, cipész, tudós, orvos, kubikos.
Oximoronelmélkedés apevákban
Hull
Szemre
Rémálom,
Arcon mosoly.
Ágy a koporsó.
*
Látni akartam, tudni akartam,
Fontossá válni a zenekarban.
Hangszerem játszott, s lelkembe véste,
Elérünk együtt a végtelenségbe.
Lehet-e úgy szeretni,
Hogy ne bánjál semmit és ne bántson senki,
Lehet-e úgy szeretni,
Hogy legyél egy senki és ne bántson semmi?
Olyan vagyok, mint süllyedő hajó
a tenger viharában...
Az ablakon keresztül pillantottam meg őt:
Élettelen szobor nyilából ellőtt
nyílvesszőt, amint szemével szobám
mélyén kutat illő áldozat után.
Hagyott el már barátom,
Hagytam is már el,
Lyukas folt a kabáton,
Kérek még egy üveggel.
Mert az idő az egyetlen igazi érték
Mindannyian álmodunk.
Mindig mást, mindig másként.
Valaki jót, valaki rosszat, melyből felébred,
valaki virraszt, mert nem jön rá az álom.
Ránk köszöntött a "szép" új világ,
Robottá váltunk, és magányossá.
Ember embernek farkasává vált,
Nincs összefogás, csak bizalmatlanság.