Elmélkedés
Jó,
kegyes,
irgalmas,
megbocsájtó
Jézus Krisztusunk.
Minő meglepetés ért engem máma!
Két hét múlva megáll órám kattogása.
Rejtőzködő ártalom, lappangó kór.
Be kell hát osztanom maradt időm jól!
Igaz történetek
Életemet sokszor megmentette Isten,
ám hogy miért tette, nem értettem soha,
miért történt többször velem ilyen csoda,
kezdetben azt hittem, engem nem is ismer.
Falakat betöltő ablakon
tódul folyton a fájdalom.
Nem hívtam, nem kértem,
mégis állandó vendégem.
Néha elgondolkozom, miért érdemes lenni.
Azért, hogy jó kajákat lehessen enni?
Hogy átéljek sok boldog pillanatot?
És szerezzek néhány igaz barátot?
Szürke volt a kedd, akár a felhők az égen,
vesztem érezem, hisz tudtam már, hogy vége.
Kezemben a kávé már nem volt olyan meleg,
lenéztem s láttam, hogy a lábam remeg.
Mint búzaszemre a malomkő,
rám nehezedett az este...
Fáradt szemem az ablakon át
a csillagos eget kereste.
Valami nyugtatást vártam,
feloldó vigasztalást...
A takarómban balsors kövérült el,
Néztem, hogy úszik el a néger éj,
Alig haladva, osonva, megülve,
Hold lebeg a hátán; balga karéj.
Mint piros csík, mi szívembe feljut,
Halálos köddé habzott a Tejút.
Leült a csend keskeny padra
erdő szélen, kis tópartra.
Lábat lóbált, várta lesben,
madárdaltól szíve teljen.
Bárcsak Te is úgy szeretnél!
Te lehetnél, kire mindig vigyázhatnék.
Te lehetnél a legféltettebb kincsem,
Óvnálak mindentől, mi bántana téged.
A lelkembe tép ez a hónap, de én mégis szeretem,
csípős, ködös hajnalain elveszett békém keresem.
Mert bizony, úgy múlik velünk minden lét,
mintha nekünk csak a tegnap lett volna...
Felkérhetlek egy táncra?
Nem baj, ha más is látja,
Hosszú szám lesz, vagy rövid, nem tudom,
De azt, ami most van, azt nagyon unom.
Ki ad erőt továbbmenni?
Ki ad erőt levegőt venni?
Ki ad erőt... felkelni... enni?
Ki ad erőt továbbmenni...?
Kidőlt fa tövében ülve
Napon vérvörösre sülve
Elmélkedek az életről
Fejünk felett szálló évekről
Mik őszbe fordítják hajunk
Hogy elfeledjük kik is vagyunk...