Elmúlás
Tegnap este még oly szép volt:
fénylettek az ezüstcsillagok,
kacarászott a telihold,
virág ontotta az illatot.
Szél pengeti már az ősz húrjait,
Nyújtózik lomhán, gyengéden a táj,
Nyúló árnyék takarja bájait,
Nyitná még bágyadt pilláit a nyár.
Az idő múlik, hogy elvehessen még egy percet.
Kellett egy kicsit, majd ad, aztán újból elcsen.
út s az autó
Nagypéntek hajnalt,
már nem ölelt a friss
harmat, hiába hívtalak,
eltűntél egy hajnalt.
Anyák napján a sok emlék feltolul.
Gyermekségem tükörben él, színtelen,
mert a múltra sok-sok árnyék ráborul...
Tán e vers is azért ilyen dísztelen.
Domboldalon egy éden,
borostyán rejtekében.
Takaros, kicsiny ház áll,
kéményén gólya ágál.
Van egy álmom,
egy képtelen, őrült álom,
hogy a halál nem a vég,
s hogy az elmúlás röpke semmiség.
Siratom a csütörtöki holdat, a régi ismerőst,
A tavalyi nyarat, gyerek létemet,
Siratom a jövőt, hogy az is eltűnik,
Az eltelt perceket, az eddigi életet.
Táncunk a sorssal:
egy végtelen keringő,
múló életünk porlad,
mint lágy, puha szellő.
Mint kismadár kalitkában,
Úgy zárt szívedbe engem.
Mint hamvadó papírdarab,
Úgy lángolt szívemben a Nap.
Levegőjét préseli egy nyöszörgő tüdő,
belefújja és taszítja lomboknak zörgő
ágai közé, mert "övé a mennyek országa",
hirdeti harsogva néhány néma, olajzöld száj.
Mi lesz...
hajh, mi lesz, hogyha egyszer
összeomlik ez az egész rendszer,
melyet emberiségnek nevezünk,
és ami ma még az életünk.
Zordon fedél,
s körül a puszta falak
ekhózzák a nevetést:
így üzennek a holtak.
az életem zacc kihűlt kávék alján
ráncolt szemöldök lett a hajdani vágy
lelkem egy rondán beszakadt köröm
és a te lelked: gyulladt körömágy