Elmúlás
A halál csak a kezdet
Döbbent arccal, mosolytalanul,
pilláinkon könnycsepp
gurul
A sors, mi összeköt
Évekkel emlékeink
megfakulnak, de néha
előjő egy gondolat,
történet csupán, mit
szemem lát, egy gyermek
születő fogát.
Harang
Harangok szólnak mindenhol,
időt hirdetnek, jelezve a távolból.
Megkondulnak magasan, mélyen,
tudatják, a mából mennyi telt el éppen.
Pillangók jönnek,
szövik az álmot.
Pillangók szállnak.
Ki az? Ki áll ott?
Maholnap leomlanak a rétek,
mit felépítettél, kezedben rossz zsarát maradt,
faggyúját ne hordd el, kérlek,
a sorvadó gyertyák fénybábuinak.
Mint az őszi széllel költöző madár, a szavak úgy szálltak tova;
Csak repültek és repültek, messze, nem tudni, hova.
Mint megannyi régi fénykép, az érintés épp úgy lett porrá;
Nyomát már csak elsöpörjük, kétség nem fér hozzá.
Az égen csillag gyúlt ma fel,
egy lélek csendben útra kelt...
"emlékezzél a halálra"
Kórterem, szürke, kopott falak.
Infúzió csöpög a lámpák alatt.
Ülök egy széken, és várom a semmit.
Egy ápolónő sietve benyit...
Az idő végtelen horizontján megszülettem valamikor...
Az idő egy Isten által kijelölt pontján elmúlok valamikor...
Mikor már csak a színpad recseg magányosan,
Lám, az utolsó balerina is eltipeg...
mint váratlan csók,
a burkolt mozdulat
kapkodón suta volt,
és látszólag meglepett,
mikor átnyújtottam a lemezt,
mint egy apró jelzést,
földbe szúrt botocskát,
hogy magonc sarjadt...
Szépen, csendben elmúlik minden.
Mint ahogy a levelek lehullanak a fáról.
Úgy tűnnek el életünkből szeretteink,
barátaink, ismerőseink. Mindenki, aki fontos.
Szervezésed hagy némi kívánnivalót
maga után, mindenki másképp gondolkodik,
nem szereti mindegyik a talpalávalót,
s a javakból nem mindig részesedik,
kőbe zárt szoborrá váló létezés,
de már ne súgj, ne ígérj,
nem kell életre újraébredés,
már ne bánts, de ne is kímélj...
Tam-tam, ütemez, ütlegel a ritmus.
Akiből kimar, ad - felülír a vírus.
Papíron szólamok, harangok konganak.
Zsákokon a cipzár - hull a szív, markolat.