Elmúlás
Felfénylő remény, te csaló!
Nem látszik tőled a való.
A négy testvér emlékére
Anyám volt. Az Édes, az Ágnes, az Ágica.
Úgy van előttem, ahogy utolsó éve kicsinyre gyúrta.
Csont-ritkult páncélján menekülő teste
csecsemőpózban kuporgott pihegve,
s elfért már pehelyből-párnáján.
Anya
Kisgyermekként állt
sírod felett unokád,
mikor téged
a földbe tettek,
s kicsit akkor
hulltak
nagymamáért könnyek.
Szívvel fogadjátok bús fohászom,
ott pihentek hűs hantok alatt.
Rövid imámat én nektek szánom,
ne fújja el szél a hangomat.
Mécsesek fénylenek
a lelkek néma mezején,
virágok illatát érezni az elmúlásban...
Az égen csillag gyúlt ma fel,
egy lélek csendben útra kelt...
Családi körben
Sárga, halvány arccal a kórházban fekszik,
leállt a veséje és alig lélegzik.
Édesapám, elbúcsúzom,
hozzád verset sosem írtam,
lehunytad már mindkét szemed,
kint fekszel egy hideg sírban.
Fénnyel táncol az ég,
Nem búcsúztat még,
Most is szépet remél,
Hogy holnap újra felkél.
Most újra közeleg
mindaz, mi fáj, hogy
ég majd sírodon az
a gyertyaláng!
Miért oly fájó
minden ősz, és
miért gyönyörködünk
a szép tájban?
Mikor lehetne egyszer
az őrület helyett egy
unalmas óra eltört
darabjain keringőt
csoszogni önfeledten?
Elmélázok az őszi színkavalkádon,
gondolataim messze vándorolnak,
szél fújta, száraz falevelek
kísérnek végig az utazáson.
Van egy út, tán` sötét, mint az alagút,
Avagy fényes, akárcsak a csillagút.
Valójában milyen? - azt nem tudhatjuk,
Elmélkedve csakis találgathatjuk.