Elmúlás
Sorsforgató
Újra itt, itt, a lelkemben
egymagam.
Végeláthatatlan körforgásnak immáron végeszakadt.
Talán hamarabb kellett volna megesnie,
de hiába már, mégiscsak itt vagyok,
újra itt.
Minden szórtan, szerteszét.
Kezek és lábak erdejét
látjuk a vászonra festve fel.
Pusztulás... Senki nem felel.
Nélküle jön majd el, nélküle múlik a nyár.
Most ment el, és máris végtelen messze jár.
Időtlen tenger medrében növekszem,
végtelen ciklus felétől sorvadok.
Végzetig halkan, szüntelen öregszem,
s eljő fekete éj, én a Hold vagyok.
Közjáték
Mint a letört grafithegy,
úgy heverek szótlanul.
Nem búcsúztam el,
nem igazán volt mikor.
Lent a völgyben, az öreg fahídnál
Azúr-kék égen hófehér felhő suhant,
zöldellő fákon üde rügy dalra fakadt.
Lila ibolyát, orgonát, friss barackvirágot
kínált - mint örök ifjúság -
míg lent a völgyben, az öreg fahídnál
szélsebes iramban elhaladt egy vonat,
a kupéban virágos ruhában ülve
tovatűnt a tavasz.
Fénylik még, de rövid nappalokon siet át
félénken remegő árnya mit is keres?
Lassanként haja dérré kifehéredik,
víg természete csendes, kicsi gyertya lesz.
Könnyet fújt akkor szemembe a szél.
Erdők fáinak friss illatát.
Láttam lombjai közt magam,
mint kis katicabogár.
Az lehetetlen, hogy nem jön az elmúlás,
Hogy könnyen viseli sorsát az ember,
Az állat is elbújik, ha érzi, vége már,
Ha a halállal harcolni már nem mer!
Tavaszi széllel érkeztem.
Zsebemben nem volt keszkenő.
Ártatlanságomban is vétkeztem,
mert embernek születni
nem túl megnyerő.
Verőfény fürdette, kócos hajnalok
hallgatták a nagy, puha csöndet,
amint a szögletes, kopott házfalak
fölött beosont a bíborszín enyészet.
Kávé habján mosolyod,
szemed partján napozok.
Ölelésed mély erdő,
szikla szélén virág nő.