Elmúlás
Tördelt apályon keskeny csík a Nap,
a Hold rezgése alvadt kékítő,
s a hullámok zajába nyelt idő
hármas kezébe zár a pillanat
Széles kövesút vezet a temetőkertbe,
két oldalt sárguló fák jelzik: itt az ősz,
az elmúlás fájdalmasan elszenderül,
s a bánat sokakban elidőz.
Bájos az arca,
fény, ami illan,
habzik a szoknya,
lába kivillan,
vár a csodákra,
égbeli jelre,
s eljön a párja
létet emelve!
hol rejti a szépet a takarás?
tovahalnak: patakpart, völgyeink,
s a vizünk jussa is az apadás.
ki vagy elhaltak-e a tölgyeink
Vedlett bőrén átfújt a hideg szél,
Reszketett a megrepedt semmi.
Fekete nyár, kék tavasz, fehér tél.
Önmagát akarta megenni.
hol múlt el minden, mondd el még nekem,
tudtad-e egyáltalán, mit jelent
a múltba merengnem, s nem lelni ott
a körben. megint magányt csenni volt.
Múlt ifjúságán,
emlékek hátán
szűnik a ritmus,
gyermeki hév.
Telnek a napok, az évek,
tudatra eszmél a lélek.
Mosolyog az élet, néha sír, ha félek.
Fél az időtől, mely csak pörög.
A szépség örök
Annak, ki látni tudja
Az igazit a
Hamis látszatok mögött,
Hol a szépség rejtőzött.
Elég a szó is adni
Sok ember nem
fogja fel
a temető lényegét
mindaddig, míg
látja
Földünk kék egét!
Fekszem egy kő oldalán,
Merengek a szív dallamán,
Halkan suttog még a szél,
Szebb álmot hozzon az éj!
...Mintha meg sem születtem volna,
Rólam ne szóljon dal vagy mese,
Rólam ne szóljon soha kocsmákban nóta.
Félelmetes csend volt, túlvilági csend,
csak a lélek zokogott fájón odabent.
Ő a sírok között állt, maga elé bámult,
tekintete szavak nélkül mindent elárult.