Elmúlás
Szépen, csendben elmúlik minden.
Mint ahogy a levelek lehullanak a fáról.
Úgy tűnnek el életünkből szeretteink,
barátaink, ismerőseink. Mindenki, aki fontos.
Szervezésed hagy némi kívánnivalót
maga után, mindenki másképp gondolkodik,
nem szereti mindegyik a talpalávalót,
s a javakból nem mindig részesedik,
kőbe zárt szoborrá váló létezés,
de már ne súgj, ne ígérj,
nem kell életre újraébredés,
már ne bánts, de ne is kímélj...
Tam-tam, ütemez, ütlegel a ritmus.
Akiből kimar, ad - felülír a vírus.
Papíron szólamok, harangok konganak.
Zsákokon a cipzár - hull a szív, markolat.
Fáradtan ül a vándor
A világtól igen távol
Régi, volt reményekkel,
Hazugság fojtja mind el.
A déli napsütésben még nem látszik
a halál.
Álmok, vágyak a naplementében,
Táncoló gyerekek a virágzó réten,
Egy könnycsepp a szembe szökik,
A test lassan megöregszik.
Lombhullástól hervadásig
fut az élet fától fáig,
eljön az ősz minden évben,
ringat rozsdaszín ölében!
Keserű a kávé a számban,
Lassan oldódtak fel a percek.
Keserű a gondolat, mely ébred,
Lassan dermedtek a percek.
Korán lett sötétedés.
Temetőben végigmegyek,
halott lelkek közt tévelygek,
visz már előre az utam,
fejem, mint egy flúgos futam.
Fehér őz pihen a tisztáson,
Figyelme mindig máson,
Folyton tart valahova,
Sehol nem marad nyoma.
Csak ballagtam és hallgattam, mit mesél az utca.
Rég letűnt időkről, mely nem lesz soha.
Némán figyeltem, hogy repül fölöttem az idő.
Szívemre rátelepedett egy igen súlyos kő.
És a végtelen partoknál megállok,
a tengernyi szépnek végére értem,
itt embert még soha senki se látott,
de nem is tudna, mert itt semmi sincsen.
A halál rothadó angyala vagyok,
egy gyolcs a hátamon lángolva ragyog
és fekete szénné pörköli lelkem...
Templom
Gyönyörű oltár előtt,
Isten szent színe előtt
angyali nyolc tünemény
s egy kis legény.