Elmúlás
Zörren a levél,
halkuló dala
suttogva beszél
a széllel,
haldokló sóhaja.
puszil odaátról, akit rég hiányolsz,
de ezzel nem lesz könnyebb számára a föld
súlya a döntésnek, nehezebb hiányod
elviselésének, az élet ennél nem több?
Nem tudom, miért, de ez a szeptember más,
annyira egyedi, ez már félelmetesen csodás.
Remélem, nem az utolsó, még maradni akarok,
én nem adom fel, foggal-körömmel harcolok.
Haldoklás közben
Jönnek az utolsók, vég,
S nincsenek többé
Szavak, emberek után
Már csak aminosavak.
Elhűlő időnek
hangtalan erdején,
elveszett virágok
zöldbársony mezején,
által botorkálunk
fényesség ösvényén.
Fáknak lombjai közt
nem dalol a madár...
Alkonyodik.
Más sem jár a fejemben, csak az, hogy
Kinyitod szemed, és úgy látsz, ahogy
Oson szobádból a nappal fénye:
Gyorsan s kevesebbet bírsz, mint kéne.
fogyó levegő élet tavaszán.
e sötétben nem látható a szörny.
de vajon reszket-e a zavarán,
amíg kiosonok, mint csöppnyi könny.
Távoli fények,
hajnali képek,
hűvös a reggel, múlik a nyár.
Rigófüttytől hajnal hasad,
felhőpárnán nyugszik a Nap,
fodros-bodros, puha vatta
viola-illat csalogatja.
Hervadásba fordul a természet ősz fürtös feje,
Elröppenő időben szépségei haloványra fakulnak,
Révedező szellő zörgő faleveleket sodor tova,
Visszaemlékezünk boldogabb, vígabb napokra,
Ajándék volt a tavasszal kifeslő virágok üdesége,
Derűs szívvel-kedvvel mégsem tudtuk megbecsülni,
Óvó kézzel mégsem őriztük kék bolygónk törékeny...
Minden elmúlik egyszer, örökké nem tart semmi,
az élet örök körforgásában mindenkinek részt kell venni.
hiányzik ami nem voltam,
hiányzik, mi nem lehettem.
hiányzik amit hazudtam,
s hiányos emlékezetem.
A hétfő még egy gondolat...
A kedd bólint és elszalad.