Elmúlás
Teljesen mindegy, hogy mikor és meddig,
Ha egyszer úgyis el kell jönnie,
Hogy holnapig vagy holnaputánig
Vagy száz évig ver az ember szíve.
Korai elmúlást
suttognak a szelek,
erdő magas fáin
csüggedő levelek.
Itt az ősz, szépen sárgulnak a levelek,
Séta az avarban, lassan továbbmegyek.
Az éves elmúlás jön, mi törvényszerű,
Embernél is van ősz, ez is... időszerű.
Őszi sirató
Ökörnyál fröcsög a pletykás ősz szájából,
nem esett messze az alma a fájától,
kormos, bő szoknyája károgó népségnek
nem hagy semmi teret vakító kékségnek
Láttam sétálgatni együtt két öreget.
Szembejöttek velem a csöndes, őszi parkban.
fogócskából telefonnyomogatás
családi összejövetelekből hívásozás...
Fenn, ott távol égitestek
fényeskednek szüntelen,
temetőkben kis mécsesek
ragyognak oly bűntelen,
égnek fátyolán a sátor
ismeretlen, de közel,
emlékezeted, ha bátor,
fentről bárkit átölel.
Talpam alatt a nyár maradéka,
ágtöredékek, elfekvő levél...
Ködös az este, egy kicsit fázom,
magamra húzom őszi kabátom,
sietve megyek, hívnak a fények,
a temetőben mécsesek égnek.
Nem hull már könnyem,
elapadt, ám fáj szívem.
Hiány s űr bennem.
Megfoghatatlanul magasztos
kékség, erő, végtelenség,
narancsos öröm színében szelíden
visszatekintő horizont ívén
fejet pihentető, álmodozó napfény.
Utolsó sugarával
tó vizére hajol a Nap,
reszketve rezdül a lomb,
hűvösebb már az alkonyat.