Elmúlás
Ablakomra hajló
muskátlivirágban
bomladozik az est
hunyódó világa.
Egy virágmag kipattant, gyökeret hajtott,
Kapaszkodót keresett és növekedett.
Széppé lett, kivirágzott és szirmot bontott,
Illata nyugodt boldogságot terjesztett.
Meghalunk mind. Talán már nem is élünk.
Élő holtakként járjuk a földet
észre sem véve, hogy mint feketéllünk
s porladunk, ahogy fölfal a végzet...
Tenyeremben őrzöm arcod emlékét.
Még meleg volt, lágy színei még éltek.
De szemeid már más világba láttak,
s a földön itt már csak hozzám beszéltek.
Múlt ifjúságán,
emlékek hátán
szűnik a ritmus,
gyermeki hév.
Víg szüreti dombok árnyékba dőlnek,
s míg hordóidba csurran a színarany,
a hegytető, lásd, kopár, virágtalan:
felfal mindent a földillatú tőzeg.
Este, mikor a gyertyák csendben égnek,
lelkünk lágy húrjai másokért zenélnek.
Tárd ki hát a szíved, és nyiss a mának,
és ne adj esélyt most az elmúlásnak.
Reqviem
Cickány rejtőzködik gombakalap alatt,
ólomkönny súlyától pókháló-lánc szakad,
szúrós pillantással kökény-szemek lesnek,
fagynak körme éles - attól vezekelnek
Rozsda mohón falja az erőtlen tagom,
érett, kerek alma a lenyugvó napom...
Réten átsuhanó szellők borzolta fák ölén
alszik már a tűz perzselte nyár.
Emlékeim szitáló harmatködén
még ölel egy fáradt napsugár.
Valaki valakit vár a smaragd zöldben,
hisz szép nap van, csodás esemény.
Egy álom elszállt, és itt van az élet,
kitárt szárnyakon jő már a remény.
Fejemen egyszer majd megül a dér,
reszketeg lesz a kezem, és görcsös.
A lélek majd a múltba visszatér,
lesz ott egy idős,
színes és csodaszép gyümölcsös.
mint váratlan csók,
a burkolt mozdulat
kapkodón suta volt,
és látszólag meglepett,
mikor átnyújtottam a lemezt,
mint egy apró jelzést,
földbe szúrt botocskát,
hogy magonc sarjadt...
Tam-tam, ütemez, ütlegel a ritmus.
Akiből kimar, ad - felülír a vírus.
Papíron szólamok, harangok konganak.
Zsákokon a cipzár - hull a szív, markolat.
A déli napsütésben még nem látszik
a halál.