Elmúlás
Minden csak egy pillanat,
gyorsan múló, becsomagolt hangulat.
Én megélem-e, mit nekem osztottak,
figyelem-e, hogy amit adnak,
az aranyló színeket vagy feketét takar.
Kemény katona kerget vonatot.
Kezében hord megannyi csomagot.
Csomagban csempész ezer emléket.
Magával húz ismert emberkéket.
Álmodunk mi szivárvány szépet,
lilába bomló büszkeséget,
narancssárgába hajló vágyat,
zöldet bölcsülő ifjúságnak
sárgán csillanó melegséget,
harmóniában ringó kéket,
izzó, vörös szerelmi lángot,
csipke-fehér ártatlanságot...
Bár hajóm sok hullám lökdöste már,
Gyengéd érintésed ringató ár.
Rozoga hajóm kezed gyógyítja,
Szívem matrózát csöndben szólítja.
Ki szereti lehullva látni a múló idő virágát?
Ki szereti hervadni látni a jelen rózsáját?
Ki szereti árnyékként megélni a tűző Nap sugarát?
Ki szereti elmúlt egykor ifjúságát?
Elmúlással van tele minden,
Ráncokat varrnak rám tétova idők,
Nézem a tájat itt,
Néha zavartan, néha elmélyedve gondolatokban,
Megújul,
Fejlődik,
Új arcot vasal rá a Végtelen
Ezüst-ködfátyolos, fény-vesztett őszben
dideregnek a rongyos lombú fák,
elmúlást sóhajtanak a hulló levelek,
élet-halál harcukat remegőn vívják.
Látlak, Kedves, az elmúlás ködnek hívott csontszínében,
a fájdalom krizantémillatú, és magány van ma terítéken.
...A szürke hamu is bágyadtan kavarog...
Szeráfi tekintete
Cifra madár.
Lélektükre éjfekete,
Sajgó sugár.
Engedd, hogy veled szálljak
bármely tájra is a világnak.
Veled egészen biztos érdekes...
Holló-holló, lassan bomló,
Őszelőben szárnyat bontó,
Időhurok, jeges burok,
Tolla szénfekete szurok.
Víg szüreti dombok árnyékba dőlnek,
s míg hordóidba csurran a színarany,
a hegytető, lásd, kopár, virágtalan:
felfal mindent a földillatú tőzeg.
Novemberi szél tépi a fákat,
tünteti el a lombkoronákat.
Egy levél van csak, mely hosszan lebeg,
mint ki utat keres, merre menjen.