Elmúlás
Hajnali harmat
Erdei várromokon.
Árva pókháló...
*
Harmatos reggel
Fehérre festé mezőt.
Magányos vonat visz tova,
Útja sem volt jó soha,
Célja is csak mostoha,
Így marad meg egymaga.
Most
Kályhánk
Finoman
Duruzsolgat
Kedves gázdallam
Hallatszik mikor hőn
Lángra kap fűt nekünk...
Fekete halál hűvös szele fúj,
Elmúlik a régi s jön valami új.
Bent maradtál a csendben,
s most engem is átölel.
Visszaút nincs.
Az élet csak pantomim,
a szívem is némán ver.
Mennyi fakult emlék,
mi évek alatt gyűlt,
némelyik felvétel
feledésbe merült.
Emlékszem a délutánra,
Amikor először láttam
A morcos ogrét a vásznon,
Épp átgázolt a mocsáron.
Ki szereti lehullva látni a múló idő virágát?
Ki szereti hervadni látni a jelen rózsáját?
Ki szereti árnyékként megélni a tűző Nap sugarát?
Ki szereti elmúlt egykor ifjúságát?
Élet éled az elhalt fákon,
Éltetnek az elhalt árnyak,
Hűvös nyugalom, megállt időnek csendje,
Állj meg, ki itt belépsz!
Megérkeztek ismét az őszi reggelek,
Színesen hullanak a fákról a levelek,
A természet szép lassan álmához közeleg,
Lelkemben én is lassan elcsendesedek.
A történet hát véget ért.
Elmondom most a mesét.
Képekben, ahogy kell.
Soha nem felejtem el.
Eljött az ősz, eljött megint,
lehullnak a levelek,
őszi eső szomorúan
áztatja a kerteket.
Ketyeg az óra
Évek óta,
El-elhallgat hébe-hóba,
De sosem tér nyugovóra.
Elveszett a kép, a táj,
Nem találom magam már.
Múltba nézve keresem
Magamat, mégsem lelem.
Aranyszínű lett az egész világ,
lám, pompázik sok őszi virág!
Rőt színben kacagnak a levelek,
velük a szelíd szél enyeleg.