Elmúlás
Megérintett az elmúlás szele.
Dicső igazság, és kérlelhetetlen!
Világteremtő Isten ajándéka,
hogy az idő elmúlik fölöttem.
Nekem te voltál az, akire mindig is vártam -
Mikor megkaptalak, beteljesült minden vágyam.
De kimondtad a szót, amit örökké utáltam,
És elszálltál mellőlem, mint egy költöző madárka.
Megváltoztam belülről, hogy el tudjál viselni,
Jobb ember lett belőlem, mint amit el tudtál képzelni.
Végeztem régi, szerethetetlen magammal,
Olyan fiú lett belőlem, amilyet minden ember akar.
A hajnali harmat köddé váltan riogat,
figyelmeztet az elmúlásra.
Már meleg színekben pompázik az erdő,
az ősz nem sajnálta a festéket a fákra.
"Az élet törékeny!" Szökevény!
Csüngünk rajt`, mint fa a gyökerén.
Vágyunk, járunk, végén megállunk,
holtként porrá, s hamuvá válunk.
Talán a tél, a szél, az éjszaka
Talán a csend utolsó versszaka
Vagy ennyi sem, mi itt marad
Ha szívünk végleg megszakad...
Mikor Isten elfordítja orcáját
Mikor a Föld elveszti a csatát
Az égből halott angyalok hullanak alá
Vörösre festik a vizeket
S bűzös áradat önti el a földet.
Virágokkal hímzett
földpaplan alatt
alszik a holtvilág
és az ágyakra hajló
apró lángok éle
szürke árnyékok arcán
halk könnyek fénye.
Elmúlt
Eltelt
Nem volt rossz
Elmúlt
Eltelt
Lesz még jobb...
Lassan szemzugomba települsz,
benne, mint sós vegyület ülsz.
Szorítom még pihenő kezed,
észrevétlen enged a tied.
...Vérvörös szárnyait teríti szét
Nagyot röppen, fák derekába tép
Ében eget fest, végtelenbe cammog.
Virág közé hajított ág
tartott egykor koronát,
múlása puszta sárgaság,
tavasza már mostoha vágy
Játszadozó gyertyafényben
Hosszúra nyúlt fakereszt...
Az őszi levél oly mesés,
mesteri a színezés.
Csak hull a fáról csendesen,
az avarban lent megpihen.
Alattam egy cabrió robog,
felettem az őszi nap ragyog.
Szívemben egy régi dalt zenél
a bágyatag, októberi szél.