Elmúlás
Tizennégy sorban eldalolni
mindent, mi fontos, hogy` lehet?
Tizennégy sor, beosztva rendre,
lefed egy egész életet.
Magányosan állt az erdő közepén
Egy álmodozó, középkorú tölgyfa.
Fátyolos tekintettel bámult felém,
Arcára ezernyi fájdalom fagyva.
Amikor a költő végleg leteszi a tollat
Amikor a költő végleg leteszi a tollat,
többé már nem hoz új rímeket a holnap.
Csend öleli körbe megfáradt lelkét,
s a föld magába fogadja meggyötört testét.
Az évek futnak súlyosan, dobogva,
én is gyorsulva süllyedek a múltba.
Réten átsuhanó szellők borzolta fák ölén
alszik már a tűz perzselte nyár.
Emlékeim szitáló harmatködén
még ölel egy fáradt napsugár.
Víg szüreti dombok árnyékba dőlnek,
s míg hordóidba csurran a színarany,
a hegytető, lásd, kopár, virágtalan:
felfal mindent a földillatú tőzeg.
Valaki valakit vár a smaragd zöldben,
hisz szép nap van, csodás esemény.
Egy álom elszállt, és itt van az élet,
kitárt szárnyakon jő már a remény.
demencia szindróma
Régen játszom egy gondolattal,
Ő is rég játszik már Énvelem,
néhanap elbújik előlem,
és mindhiába keresem.
Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott,
Csendben égve élünk e világban, mit nyújtott.
Életünk értelme őrizni a tőle kapott lángot,
Elűzni a sötét semmit, s vigyázni e világot.
A halál csak a kezdet
Döbbent arccal, mosolytalanul,
pilláinkon könnycsepp
gurul
Lassulva dobog a rég megfáradt szív: csendben.
Oly jó most ülni a nyugvó nappal szemben,
eget lesve, hallgatni a suttogó fákat,
és hegyeket nézve, sóhajtani párat.
székely anyai nagyapám emlékére
A nap korongja odafenn jócskán elhagyta már a delet,
Lefelé baktat már a Szent Hargitán: éppen az út felett.
Nagyapám és én, mély, székelyes csendben ülünk a szekéren,
Alattunk négy kortalan, vén kerék forog: forog serényen.
Fogyasztják az utat, mindegyik csak a saját dolgát végzi,
Az ember is csupán egy kerék: olykor maga is úgy érzi.
(Áprily Lajos előtt tisztelegve)
A kor, orvossága az ifjúság hevének,
bölcsességet és megnyugvást hozhat a végnek.
Mára végleg eltűnt a szószátyár Apolló:
vágyam, csendben lenni, akár egy hasznos olló,
mellyel megnyirbálhatnám a beteg éveket,
az ágaimon sorvadó, sok-sok levelet.
Elmúlás hervad és reszket,
most jő a vég vagy a kezdet?
Mosollyal köszöntsük az őszt,
tárt karokkal várjuk a bőszt:
már susogva, lángolva jő...
Cimbora, úgy néz ki, vesztettél.
Ahogyan az a Nagykönyvben áll.
Hulládon dögevő rágódik,
s éhes varjaknak is hagy talán.