Emlék
Gyermeki létem boldog örömére
kalandokat írt a sok szép nyár,
reggelente poroszkáló tehéncsorda
békésen vonult a Csöglei főutcán.
Leoltottuk már a villanyt,
de még nyitva a garázs,
látom, hogy a kazánunkban
piroslik még a parázs.
Érzem a gyerekkori nyarak illatát,
Amikor besütött a Nap az ablakon,
Csiripelő madaraktól szólt a határ,
S jele se volt az elmúlásnak nyugaton.
Egy szeptemberi délután margójára Dublinban
Dublinban ért az ősz,
Valahol az Abbey Street árnyékában.
Szeptember végi smaragdzöld emberek mindenhol,
S a remény az utcákon esővízbe vegyült.
Szeretlek, ősz, most is,
Ahogy fölém hajolsz
A tikkasztó nyár után,
S mint tapasztalt szerető,
A végtelenhez emelsz
Aranyló pillantásod
Parázsló fátyolán.
Lelkem szólít, ne menj még el,
Harcolj értem, maradj nálam,
Közös órák, igaz védjegy,
Együttlétünk, lélektársam.
Ketyeg az óra, múlik az idő.
Ülök és hallgatok némán.
Nézek előre, csillag sziporkázik.
Szemed megcsillan közöttük.
Hűsítő nyári zápor kacag arcomba.
Visszamosolygok emlékeket karcolva...
Úgy kiáltanék...
Ajkam mégis zárt, néma maradt.
Szétporladtak bennem keserűn rég
a kimondatlan, igaz szavak.
Ha már nem leszek,
csak egy emlék az időben
egy kapszulába zárva,
akkor már ne keress,
de ott leszek majd
minden égi szivárványban,
ott leszek a felhők
kócos mosolyában...
A rozsdamarta idő emlékködében
fel-felvillannak tarka képzetek.
Milyen voltál, már a múltba veszve,
s hogy élted fájdalmas életed.
Éjjel van, az óra hangosan ketyeg,
Álmosan ténfereg minden gondolat...
Ezüstös fényénél könnyet ejtek,
Fekete égen szomorúan mosolyog rám.
Már nyíltak az udvaron a kerti virágok,
már sok könny csorgott a pilláim között,
nem gondoltam, apám utolsó útját járom,
születésnapom előtt halálával elköszön.