Emlék
Feladni, feledni Téged
Jó volt négy év alatt kétszer szóba állni Véled,
jó volt egykor réges-régen megölelni Téged.
Játszottam szemedben
bujkáló mosollyal,
fényemmel árnyadra
szerelmet ragyogtam.
Szekrénybe akasztom télikabátom,
S ahogy az ajtót behajtanám,
Villantja meg arany fonalat a fény.
Egyre messzebbről néz a múlt
szemünkbe. Néz, mint szirmahullt
virág az elmúlásra...
Van egy kopottas vackom,
egy gombszemű kis mackóm,
s felnőtt hiába lettem,
ma is itt van mellettem.
Az első év negyven sora
Kagyló héja az ölem,
Neked most ez a világ,
Te vagy benne a gyöngyszem,
Aranyos kis drágaság!
Kérlek, ülj ide mellém,
Érintsd meg lelkem,
Lehelj csókot reá csendesen,
És én azt soha nem feledem.
Ha hullna ismét a hó,
lankás lejtőkön hógolyóforgató,
szánok talpán sikítva csusszanó,
gyermekkacajban öröm hangadó.
Magamra húzom fázósan fenyőzöld álmaim,
betakar megannyi kincs, illatos emlék.
Nem rágom túl magam lehullott tűpárnáin.
Hagyom, hogy melengessen - még ha bús is e szentség.
Utolsó rózsádat kertedből add nekem,
hadd hirdesse még, hogy volt egy szerelem:
érzés, amely nappalt bár sosem láthatott,
de éjjelente, ó, mennyit álmodott.
Hull a csipkés
Minden házra,
Két kis pöttöm
Pattan szánra.
A rozsdamarta idő emlékködében
fel-felvillannak tarka képzetek.
Milyen voltál, már a múltba veszve,
s hogy élted fájdalmas életed.
Ha már nem leszek,
csak egy emlék az időben
egy kapszulába zárva,
akkor már ne keress,
de ott leszek majd
minden égi szivárványban,
ott leszek a felhők
kócos mosolyában...
Anyám homlokán sűrű gondfelhő ül,
már fiatalon őszbe borult a haja,
a múltban élve siratja rossz sorsát,
bár tovább léphetne, ő mégis ott marad.