Emlék
Szeretem a szemed tiszta kékjét,
ilyennek látom a fénylő eget...
Régi dallam szívem hatja át,
perzseli a jéghideg szobát.
Nagyon lehűlt most már legbelül,
fájó emlék továbbmenekül.
Halott a link, mely versedre mutat,
de csak a poeten van hatalmad
törölni meg átírni a múltat.
Halotti ének
Amikor meghaltam,
még a fák is sírtak.
A megszelídült szelek
síromra borultak.
Nem lángolok, már csak csendben égek,
lecsendesült bennem ez a cudar élet.
De a parázs még izzik valahol belül,
míg hamvába hullva majd ki nem hűl.
Egy elvetélt szerelem
Nehéz elhinni, hogy csak ennyit jelentek neked,
Te nem akarod lerázni a téged lekötő bilincseket...
Vajon megvan-e a régi forrás,
mely oly friss, szénsavas vizet adott?
Amikor ott jártam még szabadban,
csak úgy felfogatlanul csobogott.
A lelkem múlton úszó törékeny kis bárka.
Az árral szemben küzd, de mindhiába,
most nem képes többre. Csak lebeg.
Feladni, feledni Téged
Jó volt négy év alatt kétszer szóba állni Véled,
jó volt egykor réges-régen megölelni Téged.
Játszottam szemedben
bujkáló mosollyal,
fényemmel árnyadra
szerelmet ragyogtam.
Szekrénybe akasztom télikabátom,
S ahogy az ajtót behajtanám,
Villantja meg arany fonalat a fény.
Egyre messzebbről néz a múlt
szemünkbe. Néz, mint szirmahullt
virág az elmúlásra...
Van egy kopottas vackom,
egy gombszemű kis mackóm,
s felnőtt hiába lettem,
ma is itt van mellettem.
Az első év negyven sora
Kagyló héja az ölem,
Neked most ez a világ,
Te vagy benne a gyöngyszem,
Aranyos kis drágaság!
Kérlek, ülj ide mellém,
Érintsd meg lelkem,
Lehelj csókot reá csendesen,
És én azt soha nem feledem.