Emlék
Nagymama 2.
Sosem fogom feledni fogatlan mosolyod,
Ahogy kora este nevemet mormolod.
Csendesen beköszöntem hozzád...
Az élet hosszú évek sorozata,
Keszekusza, mint az idő fonala.
Ha összegyűjtenénk az életünk fonalát,
Megkapnánk a világ legnagyobb gombolyagját.
Sokszor csak annyit mondanék...
Sokszor csak annyit mondanék... hiányzol!
S most miért nem vagy velem?
Magamhoz húználak, csodálnám a szemed.
S most vajon miért nem mondhatom?
S most miért csak emléked ölelhetem?
Nem köszönthet senki szebben,
égi dallam játszik csendben,
felhők fölött végtelenben
hozzád szólok a legszebben.
Hozzá beszélek
Választ nem kapok
Régi emlék kopott
Égi dalt zenélek
Mécsesek fénylenek
a lelkek néma mezején,
virágok illatát érezni az elmúlásban...
Vele álmodtam az éjjel...
Még annyi sok mindent mondanék, tennék,
Ám két szó elmond mindent, szeretlek még.
Visszhangzik egy szó most bennem,
az élet csak egy állomás,
föld-ég között zarándok lett
szerettünk, és semmi más.
Mit gondolsz most rólam?
Érdekel, hisz nemrég voltam...
Hiányzol, vajon mi lehet veled?
Egymással voltunk egy egész telet!
Te is gondolsz néha vajon rám?
Vagy emlékemet elfújta egy hurrikán?
Fénnyel táncol az ég,
Nem búcsúztat még,
Most is szépet remél,
Hogy holnap újra felkél.
Búcsúzni jöttünk... vagy mégsem?
Búcsúzni jöttünk... vagy mégsem?
Elkísérünk téged,
Hogy utolsó földi utadon egyedül magad ne érezd.
Hisz sosem voltál egyedül,
Boldog hangod a lelkünkben csendül,
Segítőkész, kedves lényed,
Barátságod, önzetlenséged.
Mert hulló könnyeid, mi miattam
e megfáradt, vén tölgyet öntözik.
Majd vigaszként, lásd, tavasszal neked
hálából sok friss virág rügyezik.
Ragyogó kék, szép szemeid,
akár az égen tündöklő csillagok,
néznek le rám, szerelmes tekintettel
tudják, örökre társad maradok.
Egykor ifjú volt, fiatal...
Most idős, öreg...
Az idő csak röpke perc...
Vajon ki érti meg?