Emlék
Ezüstös fényénél könnyet ejtek,
Fekete égen szomorúan mosolyog rám.
Már nyíltak az udvaron a kerti virágok,
már sok könny csorgott a pilláim között,
nem gondoltam, apám utolsó útját járom,
születésnapom előtt halálával elköszön.
Köszönöm az életem...
Újból keményen tizedeli
szeretteimet a végzet,
a gyászleplébe öltözik
nálunk örökre az élet.
Hűlt helye már, de marad illatár,
Mely bódító, lelkemet hódító.
Kicsiny a falu, honnét jöttem én,
Tisza-holtág s a Nyugati mentén,
Oly közel hozzá a szép Hortobágy,
Falu szélén vén romtemplom áll.
Tudom, megkésve mondom el,
S lehet, te már nem emlékszel,
Köszönöm a sok élményét,
Sosem adnám semmiért!
Mint az őszi széllel költöző madár, a szavak úgy szálltak tova;
Csak repültek és repültek, messze, nem tudni, hova.
Mint megannyi régi fénykép, az érintés épp úgy lett porrá;
Nyomát már csak elsöpörjük, kétség nem fér hozzá.
"Gyí, paci, paripa,
ketten ülünk egy lóra";
Évike előre,
Apuka meg hátra.
Nyargalászunk,
hujjogatunk,
vidáman telik a napunk.
Kevés időt kaptál az égiektől,
Nem búcsúzhattál szeretteidtől.
Fájdalmas az elköszönés egy csupa szív embertől,
Nem találunk szavakat a döbbenettől!
Mikor még kisgyerek voltam,
te délutánonként vártál,
végeztem az iskolával,
és hozzád vezetett utam.
Nagyapám, te sosem féltél, mindig merész voltál,
A legnehezebb órákban is mindig helyet álltál.
Egyszer aztán tavaszi nap elhagytál te minket,
Nélküled e világ üres, sír-zokog a szívem.
Amnéziás vagyok,
Kérlek, emlékeztess arra, hogy ki vagyok.
Hogy milyen voltam régen,
Jól éreztem magam Pécsen?
Felhőtlen gyermekkor
Nagyi ölében...
- idejétmúlt,
szép emlék.
Nagyapám már nem félt a haláltól.
Szeme a távolban járt.
Ott álltak rokonok, barátok,
Hívták: lépj tovább.
Hosszú az út s az úton félek
Úton-Úton úton félen
csak egy lány jár a fejemben
aki még tán szeret engem
csak egy lány van földön s égen
aki érdekel engem