Emlék
Nagymamám első mennybéli születésnapjára
Elmúlt a napi robot, hazaért a lelkem.
Elintéztem mindent, amit feljegyeztem.
Ledolgoztam a kötelezőt, s mi szív-ügy, azt is.
Leülök a kertbe, s most csak nézem én a gazt is.
Kiéletlen semmi kincsem,
nem vigasztal jelen éltem.
Van is, nincs is, ami intsen -
Nem azért jött el, hogy mérjen.
Cipőtől indultunk
Arcig jutottunk,
Ha nem vagy velem, kilyukadok,
Mint a régi lufid,
Ha mosolyog a pofid,
Születik egy csillag az égen,
Emlékszem, milyen volt régen,
Amikor lefotóztad...
Hogy válik a remény szellemmé?
Ha volt élet, mely a szerelemé,
Sivatagi vándornak ismerem,
Ennek része az életem.
Sok-sok év, ami végtelennek
tűnt, az most elröpült,
hirtelen vége lett.
Ezért e sok virág.
Visszanézel újra és újra,
Emlékeknek sava-borsa.
Alig telt egy négy hosszú év,
Hamar dicsővé vált e nemes név!
Édesanyám kertjében mindig volt virág,
illata édesen átölelt, elillant, ami fájt.
Nem fáztam, bőrig sohasem áztam,
Ő volt a nap, a szellő, az éltető gondoskodás.
Alkony szállt a téli tájra,
Az öreg nap most megpihen
Megmártózva a semmiben.
Sokszor volt már, és lesz ilyen,
Ez ma mégis más, azt hiszem.
Amikor elvesztettelek, április 6. volt.
A Halál életet olt.
Fél öt a végzetes perc,
Mikor lelked nyugalomra lelt.
Néztelek vers 2.
Néztelek. Gyűlölet nélkül, pillantásaim közé
bedobbant a szívem. Nem féltem,
aludtál, mint gyermek, ki álmodja, játszótér az élet.
Ódon, régi öregúr tétován bolyong az éjszakában.
Továbblépne a hídon át egy másik világba.
Hosszú idő ez most nélküled,
De az óra monoton kattogása
Talán elnémítja gondolataimat,
Mert néha még eszembe jutsz...
Szerelmünk olyan volt, akár egy csillag...
hisz csillaghoz méltón élt.
Úgy hiszem
Léptemet az úton hagytam,
azt hittem, emlék maradtam.