Emlék
Ott álltam fent a kőhídon,
A múltból, jövő felé félúton.
Talpam alatt évszázadok,
És kordék vájta kőlapok.
Egykor régen, szünidőben
A nagyinál petró fényben,
Eltöprengtem én a légyen,
Fejjel lógott lámpaszélen.
Diáknak már "vén", így mondja a régi dal,
Felnőttként még gyerek, útja most indul majd.
Én utam is elindult valamikor régen,
Nem tudtam, mi vár rám, de vitt a büszkeségem.
Megkopott fényképet forgatok kezemben,
Elmélázva szemem emlékkönnyel telten.
Visszarévedek múltba időben, térben,
Pereg sok filmkocka keserűn és szépen.
Ültünk a teremben vagy
Ötvenen, előttem lány
Regélte választott versét,
Nagyon szép, ahogy mondja...
A Földre omlok, de az Égtől kérem,
teremtsen nekünk mennyei létet.
Az alkony várjon még jó soká,
az országot a fény ölelje most át.
Mikor a Nap nyugovóra tér,
barna hajam színe hófehér,
érzem, éveimnek száma nagy,
tavaszodik, itt van még a fagy.
A bent lévők közül
sokan ki akarnak jönni,
és a kint álldogálók
be akarnak ülni.
Egyre messzebbről néz a múlt
szemünkbe. Néz, mint szirmahullt
virág az elmúlásra...
Emlékszem, aznap láthattam a szemét,
valami homály, bús rejtély övezte.
Hiába volt smaragd, zöld smaragdként szép,
mert az az árny mélyen bekövezte.
Itallal a kézben nézzük a várost.
Azt hinnéd, 30 méter, magadból látod,
de a köd mindent ellep,
csak a lámpák fénye üt át ezen.
Hiába nézem, némán elrohan,
semmivé válik a suta remény,
és én még mindig nem tudom, hogyan
érhet majd véget unalmas mesém.
Fekszem egy kő oldalán,
Merengek a szív dallamán,
Halkan suttog még a szél,
Szebb álmot hozzon az éj!