Emlék
Kereslek a kitörölt sorok között,
a sarokban a porcicáim mögött,
nevetésem kunkori ránca fölött,
kendőzött, néma kacajaim között.
Harmatcseppek, üres vágyak,
térdig érő homály,
üres, süppedt árnyak látnak ködös, mocskos homályt,
eltűnt falak, bontott vágyak, elmúlt egy tánc...
Falak jöttek, falak mentek, eljött egy tánc...
Ha hullna ismét a hó,
lankás lejtőkön hógolyóforgató,
szánok talpán sikítva csusszanó,
gyermekkacajban öröm hangadó.
Nem tudok írni.
A szavak belém fagytak, ragadtak.
Pennámat megfogni se tudom, nem merem.
Nem szabad, a harag marad s mar belülről.
Elvesztem.
Mikor a karácsony csilingel a tájon,
reszket a természet takaróhiánytól,
szürke köd uralja a völgyet, hegytetőt,
megroggyant léptekkel járod a temetőt,
szikes már a lelked sokévi magánytól,
rá a fagy dermesztő jégpáncélt varázsol,
szeretet ünnepén nincs, aki szeressen,
gondjaid terhétől messzire tereljen...
Magamra húzom fázósan fenyőzöld álmaim,
betakar megannyi kincs, illatos emlék.
Nem rágom túl magam lehullott tűpárnáin.
Hagyom, hogy melengessen - még ha bús is e szentség.
Utolsó rózsádat kertedből add nekem,
hadd hirdesse még, hogy volt egy szerelem:
érzés, amely nappalt bár sosem láthatott,
de éjjelente, ó, mennyit álmodott.
Hull a csipkés
Minden házra,
Két kis pöttöm
Pattan szánra.
...A szürke hamu is bágyadtan kavarog...
Százéves ház, emlék porlik a falán,
látom még néha, hallom talán,
amikor szél sodorja szét,
mint szomorú pernyét,
égő éj sötétjében érzem leheletét...
Halottak napján egy gyertya lángja
fájó, szomorú szívnek könnye,
reményként pislog az éjszakában
a múltnak színes emlékkönyve.
Ha a Földön kialszik egy fény,
odafent, a mennyben továbbég,
a test elfáradt, most véget ért...