Emlékezés
Mióta elmentél, a fény
avarba hulló tünemény,
utat keres a némaság,
s csend marad végül jó barát...
Szomorúan kondul ismét a temetői harang,
Halottaink lelke ma meseszerű... egy néma hang.
(10 soros bapeva)
Múltban
Keresgél,
Ki emlékszik!
Talán nem is létezett, talán nem is látta senki,
Ha eltűnt volna, talán nem is vette volna észre senki.
Nem tudom, mi volt a neve, ki tudja, hogyan nézett ki,
Nem emlékszem a hangjára, vagy arra, nő volt-e, vagy férfi.
Emlékszem a napra,
mikor Téged hoztak.
Oly kristálytisztán, mint-
ha tegnap lett volna.
Az elvesztett hírnév és az elvesztett barátok
A történet úgy kezdődött:
én voltam a központban.
Mindenki engem tisztelt,
a kiskirály sem élt jobban.
- Nagyapám! Eszembe jutottál.
Most gondolok Rád nyolc év után -
szól Hozzád szerető unokád.
Leoltottuk már a villanyt,
de még nyitva a garázs,
látom, hogy a kazánunkban
piroslik még a parázs.
Elmúlt a nyár, jön a hűvös szél, suttog.
Jön a hüvös szél, suttogva mesél.
Újból itt állok a régi ház előtt,
várom, hogy kinyíljon végre az ajtó,
mit feledés pókhálója már beszőtt,
ahol a régvolt idő könnyfakasztó.
Egy meseszép, veled töltött nap után
egyedül indulok haza, kísér a magány.
Beborul az ég is, mintha tudná,
sötét felhőkbe burkolja magát.
Vizsgálgatom csuklómon a tetoválást,
Kék ér színében játszó bőrt körülötte.
Ez is mind le fog bomlani egyszer végleg,
Röpke életöltőt örökre kiölve.
Te voltál csend, igéző és varázslat,
A jó, mit meg nem érdemel világ,
Miből jutott nekem is egy szilánk.
S tudom, helyedre senki úgy nem állhat.
haikulánc
bambuszlevelek
mandula ívű szemek
szusivacsora
Retróban utazom át az egykor voltot,
Igaz, hogy manapság a csoki-réten
már negédes Milka-lila foltok
tehénkednek, haj, bezzeg régen...