Emlékezés
Olyan jó volt ifjúként hinni a jóban!
Inni szent igékből, bízni a szóban.
Embert barátként szeretni és élni.
Nem reád uszított, kitalálttól félni.
Hó
Hullott,
Szívünkben
Szerelem dúlt.
Öröknek hittem...
Újra itt!
Már megint.
Évek rozsdája marta meg,
s ha legyint,
szelet szór e vén platán.
Ha azt hiszed, hogy bárhol a világon
nem érzed majd, hogy minden elveszett,
ha sok hűtlen hitszegő hamis árnya sző
csalárd álmokat árva szíved felett,
űzd el az álnokot, hívd a tiszta fényt,
mit ringó lámpabura vet otthon föléd.
Érintésed egyre csak vágyom,
Nem múlik örök sóvárgásom.
Az érzékek játékos, lágy tánca
Egész testem, lelkem körbefonja.
Kik már rég nincsenek velünk,
akikért sírva szenvedünk,
szellemük távol, fent ragyog,
fényesek, mint a csillagok!
Szürkeség
"Hogy vagy?" Jól vagyok teljesen
Egy elvileg színes világban, ami teljesen színtelen...
Ez az utolsó tánc csak a miénk,
ölelj át! - a perc újra megigéz,
lebegjünk könnyedén, mint akkor rég,
emlékszel? - csábított a messzeség.
Homlokodra adtam
búcsúra utolsó érintésem,
ölelésed őrizve itt bent,
a szívemben mélyen,
minden évnek e hónap
határában gyertyát...
Mióta elmentél, a fény
avarba hulló tünemény,
utat keres a némaság,
s csend marad végül jó barát...
Halk suhogással szállnak a fényben,
hangjuk a szélben őszi világ,
titkukat nem tudom érteni én sem,
sírra hajol ma néhány virág...
Elmerengek iskolám
Ódon falai között.
Emlékek vidám sora,
Mely előttem lepörög.
Árnyakba olvadó, halkuló zajok,
a szürkeségben bíbor nap andalog,
rózsafényű alkonyt rejt a fák lombja,
süvöltő szél felel a fájdalomra.