Erdő
Árokparton, erdőszélen
csipkebogyó terem,
minden évben, októberben
bogyóját leszedem.
November
Izzó galagonyák zizzenek a csendben,
búskomor az erdő, ón-könnycseppje cseppen...
Túrázni indul egy vidám csapat,
Élükön túravezető halad.
Zizeg a falevél lábuk alatt,
Fáradhatatlan a csipet-csapat.
Téli álmát alussza az erdő,
zúzmara súlyától reccsen az ág,
ónos esőtől síkos a lejtő,
az utat falevelek borítják.
Szellő. Pille.
Hangya. Tücsök.
Izeg-mozog,
moccan, nyüzsög,
zabolátlan,
pompázatos,
mézaroma,
káprázatos.
Téli álomban alszik az erdő,
bokrok ágain zúzmara nő,
hófödte fenyőnek hajlik az ága,
sűrű fák között süvít a szél.
Égen úszó, szürke felhő
elrejti a fénylő napot.
Néma, zordon téli erdő
oly árva, oly elhagyatott.
Színes avarföveny borítja a tájat.
Alatta őszi gombák színpompás kalapja.
A fák lombjait borítja még levél.
Aranyló sárga, bronzos és barna.
Az őszi erdő mintha égne,
mintha fázna, mintha félne,
sárga, bíbor, barna tűzzel,
készülődik már a télre.
Csak az avarképződés nesze
simul az erdei csendbe,
értékviselő nyugalom
gyengéden csókol homlokon.
Hófödte táj, jaj, nagyon szép,
ahogy a havon csillog a fény,
egy kicsit ezüst, egy kicsit kék,
kár ide szó, minden beszéd.
Szél hullámain érkező emlék,
ölel, ringat a zöld végtelenség,
fák illatos virága hull reám,
dalol a madár május derekán.
Erdei tisztás
élete izzás,
égbekiáltó
fájdalomé.
A távoli nyár
hideg lélegzete érződik...
Az őszi napsugár aranysárga
leveleken nyugszik le, s szunnyad.