Erdő
Általam
S belőlem lett
A ringató bölcsőd
S a fekhelyed,
Épülő-szépülő házad,
Az erős gerendád
S a gyermeki játékod,
A gyönyörű fahintád.
Álomittasan szemeim épphogy kinyitom,
és azonnal te vagy az első gondolatom.
Te, kicsi erdőm, hova sietek serényen,
hol lábam naponta járja ismert ösvényed.
Valamikor rég
(Persze csak emberi mércével)
volt, aki azt hitte,
mindent elérhet erővel.
Járom az erdőt, mint kereső vándor,
S lépteim neszét elnyeli a pátosz.
A pátosz, mely bennem életre kel nyomban,
Mihelyst ösvényem képét szemembe vontam.
Ki kíváncsi készségekkel kutat,
megláthatja mindenben, mit mutat.
Legnehezebb lesz lényeget látni,
ízes írásokkal imponálni.
az erdő hallja hangomat
ha belépek ő elhallgat
mezítláb ha lépkedek
csendes ázott levelek
szívják be a talpam neszét
ha egy sóhajt lehelek
az odú sötéten fülel
az erdőben ha elveszek...
Ezerszín-zölden
burjánzik az élet.
Életek lakják
a fákat s a rétet.
Élt egyszer egy kis őzike
kint a Hortobágyon,
erdő szélén legelészett
a nagy rónaságon.
Síkfőkúti háznak
teraszán pihenek,
gyönyörű, szép őszben
írom a versemet.
Nyuszimama az erdőben
felkészül a húsvétra,
festett színes tojásait
az ablakba kirakja.
Virágba borult az erdő,
még gyönyörűbb így e táj.
Boldogság önti el szíved,
látványa oly nagyon csodás.
A vékony jégtakarót megcsipkedi
néhány apró madár.
Pici teremtések születnek
bokor alján, világunk ágas-bogán.
Deresen csillogó gyémántbérceken
ragyognak messze a magas hegyek.
Szétszórja fényét ezernyi csillag,
hozsannát zeng a téli berek.
Sötét erdő szűri a fényt,
mit a büszke hold köpött,
csend sikolya kiabál
kiszáradt ágak között.
Sűrű ködben sűrű erdő,
Sötétedéskor ő eljő.
Nézd a fákat, nézd a ködöt,
Nem tudod, mi vár amögött.