Erdő
Nem szeretem a húsvétot, nem volt szerelmem soha!
Bekötözött sertés jajszón hűlt, kegyetlen sors - milyen mostoha!
Feszülős ing, szűk zakó - a nyakkendő is fojtogat.
Szemet maró, olcsó szagok feszítik keresztre kínomat.
Áll egy erdő a folyó szélén,
Otthona az megannyi fának,
Egy kisfiú ül szülei ölén,
Egy percet sem hagyva apjának.
Város szélén fú` szél lengén,
És csak száll a szőlős között,
Simogatva minden szálat.
Hajnali pacsirtaszóra ébredtek
az odvas tölgyfákban élő kis manók.
Csütörtök reggel csillogó szemekkel
indultak fogni száz tarka pillangót.
Az égboltot gyertyafénykristály
díszíti fent a magasban,
százmilliónyi csillagcsokor
szikráz a kékbe aranyat.
Kirakós játék
Néha csak úgy
Elidőzök a bánat erdejében,
És jégcsákányként furakszik
Belém a rosszindulat.
Gyönyörű, szép a táj, hó takar már mindent,
erdei ösvényen szarvas jár serényen.
Vaddisznó szaladgál, eltűnik a tájban,
őzek jönnek-mennek, borzok szaladgálnak.
Ünneplőbe öltözik lassan az erdő,
őzek és nyulak sorban állnak.
Koszorúba fonják lassan a csigákat,
és dalolva köszöntik a vadlibákat.
Fakó táj, sűrű köd,
Pöndörödött ciher -
Őz inal, avar zörg`
Fent cinege pityeg.
Kabátot vett őszapócska,
lába alatt sáros tócsa,
az erdőben sétálgatva
cippeg-cuppog a bakancsa.
Milyen vagyok nélküled? Mesélem szívesen,
mint egy színtelen szivárvány, fakó színeken
élek, csak éppen lélegezni felejtek el,
mint egy fuldokló, ki levegőért esdekel.
Nyári búcsú
Mintha a nyári Nap utoljára menne le,
mintha ez volna az ő köszönőlevele.
Halkan osont a fák között,
a csendben avar zizegett,
aludt a nyár - nem tündökölt,
nyomában az ősz sietett.
Borús
Bor-gúzsba köti az életem,
Addig sem bánt a félelem.
Felejtem, hogy mit miből,
És mit kitől kellene.
Most ittam el, vigye el a fene!
A nap késő alkonyatán
manók lámpát gyújtanak,
kétszáz éves öreg platán
lombja alatt játszanak.