Erdő
A fának igazság a fény,
és csalás az éjszaka.
Nyaranta ünnep a nappal,
és csupán gyász a tél.
Tönkretevő pesti takony,
Távoli zajos betontenger,
Tisztára mosó Bakony,
Töltekezés lágy természettel.
Szépen ragyog a nap, felhő sincs az égen,
ketten sétálgatunk az erdő szélében.
Véget ért a zárlat, szabadságra vágyunk,
az erdő csendjére mindketten vigyázunk.
Suttog a falevél az őszben,
gomba bújik az avarban.
Felettem kócsag repül,
napfény rejtőzik a pillanatban.
Hideg, sötét hajnalok,
levél zörög, hallgatod,
majd az arany szikra él,
körbeölel, dalt mesél,
avar roppanó neszét,
elsimítja szerteszét,
így még nyugodt mind a táj,
az elmúlás sose fáj!
Általam
S belőlem lett
A ringató bölcsőd
S a fekhelyed,
Épülő-szépülő házad,
Az erős gerendád
S a gyermeki játékod,
A gyönyörű fahintád.
Álomittasan szemeim épphogy kinyitom,
és azonnal te vagy az első gondolatom.
Te, kicsi erdőm, hova sietek serényen,
hol lábam naponta járja ismert ösvényed.
Valamikor rég
(Persze csak emberi mércével)
volt, aki azt hitte,
mindent elérhet erővel.
Járom az erdőt, mint kereső vándor,
S lépteim neszét elnyeli a pátosz.
A pátosz, mely bennem életre kel nyomban,
Mihelyst ösvényem képét szemembe vontam.
Ki kíváncsi készségekkel kutat,
megláthatja mindenben, mit mutat.
Legnehezebb lesz lényeget látni,
ízes írásokkal imponálni.
az erdő hallja hangomat
ha belépek ő elhallgat
mezítláb ha lépkedek
csendes ázott levelek
szívják be a talpam neszét
ha egy sóhajt lehelek
az odú sötéten fülel
az erdőben ha elveszek...
Ezerszín-zölden
burjánzik az élet.
Életek lakják
a fákat s a rétet.
Élt egyszer egy kis őzike
kint a Hortobágyon,
erdő szélén legelészett
a nagy rónaságon.
Síkfőkúti háznak
teraszán pihenek,
gyönyörű, szép őszben
írom a versemet.