Erdő
Bársonyos arcát mutatja a
tavasz,
leolvasztotta az összes
havat!
Kopogtatott hozzánk kedvesen az őszi szél.
Síri csendben elrévedve az elmúlásról mesél.
Hallgasd, mily szomorúan, ellágyulva beszél,
Rózsaillatú nyáréjszaka csak emlékeinkben él.
Valentini napfény
ragyog fent az égen,
hóvirágot szedek
kedvesemnek télen.
Mókus Olga az erdőben
felmászott egy fatetőre,
onnan kémlelte a tájat,
látott is egy szép kis házat.
Volt egyszer egy kis vadmalac,
nem volt csíkos a háta,
ezért gúnyolta a többi
malac óvodástársa.
Dér ül a faágon,
határban szél süvölt,
elmúlt már karácsony,
porlik a hófüggöny.
Hófödte táj, jaj, nagyon szép,
ahogy a havon csillog a fény,
egy kicsit ezüst, egy kicsit kék,
kár ide szó, minden beszéd.
Töltés tetején fut a bringám,
rám simuló meleg szél ölel,
nap fényében villan a jégmadár,
vénülő emléked erőre lel...
Voltál-e már egészen
apró vagy óriás leshi,
ki az embert nem szenvedheti,
inkább csak magasból lesi,
de meg nem fejtheti,
tűz, smaragd, csomó népe,
erdei álom fénye,
ma vajon megbízható-e...
Ez itt az erdő, a csend, a nyugalom,
szépsége betakar - jutalom,
hallgatom e gyönyörű, őszi dalt,
ahogy a fák között csendben átnyilall.
Szeszélyes évszak, napsütés kínoz,
csordul a bőség, kehelyből iszom
kifacsart alma mézédes levét,
a szőlőtőkén néhány seregély
rózsaszín fürtről csen finom szemet,
a füstifecskénk nem fog már legyet,
elrepült délre a kedves madár,
üres a fészke, mert elmúlt a nyár.
A hegytetőre
tábortűz illik,
roppan a rőzse,
lángja felizzik.
Az erdőtűzről haikuban...
Forró erdőtűz
Tombolva pusztít mindent.
Életek vége...
Éjjeli gubanc a ködös szemtükörben.
Tévedjünk el tölgyerdőd mély üregében.
Lent a völgyben fürge patak
csörgedezik, tovaszalad.
Vihar dúlt még tegnap este,
a szép erdőt körbenyeste.
Sóhajtoznak az öreg fák,
megtépázott lombkoronák.