Erdő
Bolyongunk a holdfényben,
Csillagok keresgélik velünk
Éjnek sötét, holt erdejében
Az írt, mely enyhíti sebünk.
A tisztást pusztulás mállasztja.
Kifordult gyökércsonkok, szilánkosra
hasadt törzsek savasodnak.
Haláltusájuk bizarr kontrasztja
a kirándulók hegymenete. A patak sodra
fölött korhadt fahíd dobban.
Csigaház csusszan zöld, televény-illatú
mohabundán, csöpögő hajnali párák
hullnak a fénytemplomok árkádjairól.
Üde tündértánc türkizkék zuhataggal
robban, éteri terhétől reszket az ág.
Irigylem a lenge szellőt,
Mely andaloghat fülledt nyári éjszakán;
Irigylem a heves vihart,
Mely táncot lejthet tenger fodor-habján.
Nézd csak meg ezernyi csodáját a földnek
- a zizzenő selymes fűszálak zenéjét.
Érezted üde, friss illatát a zöldnek?
Hallgasd meg vén, ráncos fakérge regéjét.
Csak csendben, csak halkan,
hogy senki meg ne hallja
s ne tudja, ne értse,
mi jár erdészünk fejébe,
hogyan roppan sorban
szálfánkból a deszka.
Erdei úton rőt avar szőnyeg,
lábaink alatt, így lépkedünk.
Sustorgó levél jelzi utunkat,
s némelyik együtt fut még velünk!
Lila fátylamban megnyugszik a nap,
s mikor sziklára ejtem könnyeim,
elviszi hírét a Szinva-patak,
s beissza a föld az emlékeim.
Legszebb ruhádat vetted fel megint:
izzó vöröset s álmodósárgát -
szomjazó szemem ma is rád tekint,
de ölelésem hiába várnád.
Gyöngyvirág illatú mesekertben élek,
szívemben száz csodát, képeket zenélek.
Habkönnyű szárnyakon álmaim dúdolom,
végtelen vizeken magamat ringatom.
Fehérbe öltöztél, kedves, megint,
mint azon a langy május-alkonyon -
örök tavaszt ígértél ott nekem,
szerelemízű madárdalokon.
Szép ruhájából, mi megmaradt
reggel csendesen levetette,
itt áll most tépetten, kifosztva,
s fázósan megremeg a teste.
Ezer mesét susog a szél,
dalát hallgatja mind, ki él.
Hópelyhet kerget reptiben,
majd fenyő ágán megpihen.
Az őszi erdő útját járom,
A levelek peregve hullnak,
A rőt-arany avarban
A fájdalmak elcsitulnak.