Erő
Kopott síneken rohan az idő,
múltam porán hagy szürke nyomokat,
nincs megállás, cipeli sorsomat,
zakatol a vonat, vén végvivő.
Az álmok, vágyak tovaszállnak,
Emléket hagynak a pusztuló világnak.
Miért válik ismét minden köddé?
- Mert, mi emberi, nem lehet örökké!
Miért kell nekem mindennap felnőttet játszani?
Miért nem lehet gondok nélkül a felhőket szántani?
Úgy érzem, ha ez így megy tovább, ki fogok száradni,
Rövid időn belül végleg el fogok fáradni.
Van, hogy leborul rád a rémisztő sötét,
látod, ahogy sűrű árnyék borul föléd...
A szeretet ösvényén
Elfojtott könnyek közt bátran lépkedem,
hófehér ágyadnál fogom még kezed,
vágyakozva megrekedt gyermeki, szeretet,
remegő lábakkal, éltess még életet!
Egy ápoló titka
Nehéz lépteim a megszokott úton,
mély sóhaj közt lépkedem...
megállok, csukott ajtó fogad,
s a szavak sűrűjében elveszem...
Hallottam... szavakból kirakott híd síró énekét,
a szeretet dallamát, ahogy utat törve, éli életét,
Lelkek érintését, ahogy felébredt élete,
múltat, jelent és jövőt, küzdve, már nincs élete!
Ballagok,
A hajnal könnyétől áztatta,
Harmatos haloványzöld pázsiton.
A cipőm talpa alatt felvisító fűszáltesteket
A fellazult földbe taposom.
Zuhanok nem aggódva, magam alatt állok,
rajtam nem fog ki balsors, sem egy vizesárok.
Tóba süllyedek, de kiemelkedem onnan,
nem fulladok meg életemben, bánatomban.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Valamikor hajdanán, a napnak hajnalán,
született egy kiscsikó ott, a csillagtanyán.
Cseperedett szépen és védettségben,
szabad volt ő a világmindenségben.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Ők tanítanak meg minket az édesanyanyelvre,
angyalként a feltétel nélküli, igaz szeretetre.
Az Édesanyáknak az Úr sokszoros erőt adott,
képesek megalkotni egy szép, új világot.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Szememből a könny eleredt. Sietett.
Boldog könnyek voltak. Kiszökhetett.
Érezték a tücskök, húzták, hegedültek...
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Mossa az eső arcomat,
megérint a fátyolos ég,
kitárom a két karomat,
záporban táncolok én rég.