Esti séta
Elszundít már a fű,
lábamnál szendereg.
Oly szépet álmodik,
akár egy kisgyerek.
A távoli fehér kucsmás,
hópaplanos dombtetőn
minden fenyőtűlevélre
a fagy könnycseppeket sző.
Esti séta volt,
Gyorsan suhantam át a téren,
Szeles kavalkádon át végre csak
Eleibe értem.
Az életet úgy éltük át, mint egy sétát
keresztül egy virágzó parkon át,
ahol nem nőnek csalánok, csak rózsák,
s szívtuk a park bódító illatát.
Tündöklő Orion a téli égbolton.
Fázom, rideg ragyogásod alatt.
Felhő sincsen a vén holdon.
Zúzmarás szél hidege fagyaszt.
Baktat a bácsi az utcán. Hallani, koppan a botja
estefelé, amikor tart haza nap nap után.
Esti séta az éjjel derekán
Elhozza életemnek nyugalmát,
Ám ha a nap felkel:
Tűz s futótűz marja be lelkemet...
Halkul már az esti tücsökszerenád,
néha-néha árva muzsikus hangol.
Itt a tavasz, gyere bátran,
végre ne télikabátban!
Jó csavarogni megint
estefelé idekint.
Fáradt utcalámpák vacognak a télben,
ahogy léptem roppan, nyoma van a hónak.
Kacér kis hópihék táncolnak a szélben,
s röptükben nevetve szilánkokat szórnak.
Tikkasztó forróság űzött
az árnyas fasor hűvös,
elgondolkodtató ölébe.
Ég vörösében látom az arcod,
felhők közt dalol egy pír csalogány,
lágy esti szellő a porba húz karcot,
elsétál mellettem egy másik magány.
Senki se jön már szembe velem, nincs is, kire várnék
estefelé a kihalt úton a séta alatt.
Egy képzelt esti séta a kórház ablakából szemlélve
Az úton kóvályog a tél,
álnok lelkekben lakozik a fenevad.
Konzervdobozban élnek az emberek,
vesszők, pontok és felkiáltójelek
vannak az emberek életében.