Évszakok
Összehúzott szemmel
jön az ősz maga,
meg is borzong tőle
a holdas éjszaka,
rozsdásodó fűszál
harmatot inhalál,
míg száll az ökörnyál...
Hirtelen esett le az este,
szinte nem is volt délután,
fakó fény még a rést kereste
a félhomály pulzusán...
Ősszel nem nyílik más, csak a bánat.
Ősszel nem virágzik a tulipán.
Felborul a rend, s aludni tér a föld.
Lehull a fákról a sok-sok színes levél.
Citrom-hajú nyár elillant,
bronzos fürtöt visz a szél,
gesztenye szemével pillant,
zizzen, reccsen - így regél
Megrövidült őszi napok
csoszognak ablakom alatt,
a nyár elszórta vakító színét,
fénye és melege már lejjebb apadt.
Hűvös reggel ébreszt, a Nap pislogva kel,
fűszálon a harmat csak lassan szárad fel.
Szeszélyes évszak, napsütés kínoz,
csordul a bőség, kehelyből iszom
kifacsart alma mézédes levét,
a szőlőtőkén néhány seregély
rózsaszín fürtről csen finom szemet,
a füstifecskénk nem fog már legyet,
elrepült délre a kedves madár,
üres a fészke, mert elmúlt a nyár.
Dió pottyan,
potyog már,
elbúcsúzik,
el a nyár.
Nádas vizéből vadkacsa rebben,
zajt csap a szárnya csendes berekben.
Hamarosan sátrat bont a nyár,
Szótlan tovaoson... Ó, mily kár.
Délre szállnak a fecskék, darvak,
A fészkek üresek maradnak.
Őszasszonyunk lépte csosszan,
galagonya-piros ajka,
rőzse-ujja reccsen, roppan,
megérett a szőlő, alma
Felhők kerengnek,
Madarak készülnek,
Immár útra is kelnek.
Búcsúzik és elköszön a forró nyár,
Nem forog a napraforgó feje már.
Kezdődik az őszi színkavalkád,
Csendesen csobog a kerti kaszkád.
Takaros kis szellő hordja szét a mezőn a telet,
Felhők fölött sütkérező tündék felé integet.
Suttyorásznak a vadgerlék, lombot bont a kikelet,
s a teremtés hajnalában megfogan sok kisgyerek.
Bennem a nyár - mint mezítlábas gyermek,
ki a holnappal nem foglalkozik.
Rozéillatú, ma bármit lehet - nyári esték,
melyekről mindig elhiszem,
hogy soha nem érnek véget.