Évszakok
Lassan hull alá, csillan a fényben,
Eltévedt levél rezesen ragyog,
Vörös-selymét teríti a szélben,
Életre kelve szállnak a dalok.
Az erdő búskomor, félrongyos a gönce,
rozsdás avarszőnyeg terül már a völgyre.
Nyári-mában fogy a létem,
Hajam ősze egyre nő,
Készülődöm már a télre,
Lelkem madáretető.
Vacogva csoszog a szegény január,
A boltban vizsgálja az árakat,
Fizetését várja a hónap derekán,
Bőséges vacsoráról álmodva
Reqviem
Cickány rejtőzködik gombakalap alatt,
ólomkönny súlyától pókháló-lánc szakad,
szúrós pillantással kökény-szemek lesnek,
fagynak körme éles - attól vezekelnek
Ellopta a nyár az ősztől a hűs szeptembert,
Aranyló napsugarakkal naponta megjelent.
Millió színű kacagó falevél zizzen,
Az ősz hűs szele kék felhők között még pihen.
Őszbe hajlanak
Rozsdásodott levelek.
Forró nyár múlik.
*
Őszi levelek
Színpompába öltöztek.
Hideg őszi napok után
Még egy utolsó hőhullám,
Mit felhevít a napsugár,
Majd végleg elköszön a nyár.
A világ s az élet
nemcsak fehér vagy fekete,
mindennek megvan
a maga ideje.
Nyár-rabjaira zárják a cellát,
göröngyön ülnek, merre a szem lát,
harmatot sírnak, parazsat köpnek...
...
Még hagyom, hogy a napsugártól elnémuljon nevető hangom.
Imádtam a régi patak partját,
a Nap égő, aranyló smaragdját,
amint végigkúszik a kidőlt fán,
ágas-bogas gyökerek foszlányán.
Csalfa szemet fed
Vakító, szőke fürttincs.
Talmi szerelem.
Levélujja köré csavar az írisz, csöpp kék
nefelejcslámpások égetik rétek zöldjét.
Szaténselyem fákon tavaszfuvallat,
harmatcseppek szőnek csipkevirágot,
szépségük tünékeny - földre hullanak,
nap ölel magához sok milliárdot.