Fájdalom
Egyszer volt, ki tudja, hol s mily nagyon régen,
volt egyszer egy nyílt és szorgos ember.
Családjának élt, napról napra dolgozott,
s rámosolygott a Fortuna egyszer.
Órákat csak gondolkozom, ismerős vagy egy barát,
Számomra évek óta, oly` sokat jelent,
Kutakodva úgy néz rám, szívem érintve beszél hozzám
De, hogy szeretem, azt még nem tudja, lehet sejti vagy megálmodta?!
Bár nem hiszem, hogy rájött, szeretem, tisztelem önzetlenül
Ha meglátom a némaság, fátyolként hullik le énreám
S kérdve néz, rezzennek pillái
Sírni soha se ne szégyelljünk!
Nem a sok-sok hulló esőcsepp
Az, amitől sokszor elázunk...
Elmentél. De tudom, hogy mindig
visszatalálsz hozzám.
Bár boldognak tűnök, de te nem látod,
ahogy széttép mindennap a magány.
Bogácsi nyaralás,
csodálatos emlék,
fürödtünk, táncoltunk,
ittuk a jó lőrét.
Bordalfesztiválra jöttünk ma itt össze,
ne búsuljon senki, víg legyen örökre.
Minden egyes ember vigadjon, daloljon,
ezen a szép napon ma ne szomorkodjon.
Halottak napja van,
temetőbe megyünk,
elhalt szeretteink,
ma itt vagytok velünk.
Távol egymástól lelkünk búsan hallgat,
odabent csak a magány, mi hangosan jajgat.
Elmúlt napok emlékei be-bevillannak szüntelen,
itt maradtam nélküled a magányban üresen.
Égen régen veres tenger,
Emlékezni máig sem mer,
Hirtelen jött látomás...
Hallottad már a hangomat, drága Uram?
Sikoltok, pedig csendes vagyok.
Tudod, anya, gyakran gondolok rád,
peregnek a napok, és nekem nem változtál,
már nem öregszel, már nem vagy beteg,
úgy látlak, ahogy elvesztettelek.