Fájdalom
Nem szeretem a húsvétot, nem volt szerelmem soha!
Bekötözött sertés jajszón hűlt, kegyetlen sors - milyen mostoha!
Feszülős ing, szűk zakó - a nyakkendő is fojtogat.
Szemet maró, olcsó szagok feszítik keresztre kínomat.
Ó, kedvesem, te rubinvörös virág,
csak tündökölj, bús kertek legszebb rózsája!
Nem érnek utol sem fehérek, sem lilák,
míg így ragyogsz. Apró nevetésed bája...
Túlra!
Barna ruháján fekete csipke-
virág,
fekete gyöngysor lóg gyönyörű
nyakán.
Minden éjjel rémálmok gyötörnek.
Azt álmodom, hogy nem vagy,
Szememből patakzanak a könnyek.
Arany János nyomán
Mennek, mennek,
Egyre mennek,
Legjobbjai e nemzetnek.
Azt gondolhatnák, hogy idebent minden tiszta,
nem látják a sarkokat, lapul ott por, mocsok.
Kavargok és még reszketek, bűzölgő lehelet.
Undorít már létezésem, mitől lettem én ilyen?
Mindennap magam leiszom, bár ezt be sose vallom.
Életem már csak gyötrelem, fáj szívem hirtelen.
Elfáradt az ifjú:
Az életet üldözte,
A halállal lepaktált,
Ő béklyóval kötözte.
Haza akarlak vinni,
Szépen elcsomagolni,
Szeretnélek hívni,
De sorsunk meg kell még írni.
Felfénylő remény, te csaló!
Nem látszik tőled a való.
Jöhetnél már, várlak rég.
Mindegy nekem, mi volt rég.
Csak annyit mondj, a szíved
Csak akkor él, ha ott vagyok.
Sokat tőlem ne is várj el.
Ember vagyok, nem pénztárgép.
Lesz még jobb is
Folyik az orrom, mint a csap,
Így jár, ki influenzát kap.
Torkom marja, mint a sósav.
Egy hete lesz már, maholnap.
Mellém ül, nem ismer,
Ismerem, azt hittem,
Megszólít szótlanul,
Emlékek elmémben
Érzelmek semmiből
Semmibe tartanak,
Hasfalamba kóstol
A múlt, mint vasfogak.
Örökbeadás.
Tizenegyen voltak testvérek,
otthon már el nem fértek.
Kit ide, kit oda adtak,
otthon csak öten maradtak!
Öntudat ölel át, védi kihűlt elmém,
kitörölném bánatom, ha megtehetném.