Fájdalom
Kedves édesapám, ez a levél neked szól,
Titkon remélem, hogy egyszer elolvasod.
Oly hirtelen hagytál minket egyedül,
Hogy búcsúra sor nem került.
Torkomban érzem a lelkem,
Gombócot formál bennem.
Utálom magam! Mit tettem?
Szeretném megőrizni az oly fényes perceket.
Palackba zárni a boldogságot, de nem lehet.
most már csak egy régi
fényképről nézel vissza rám
s néha elhiszem hogy
te is látsz engem talán
hiú ábránd hogy a jövőben
újra láthatom az arcod
de nem tudom elfeledni
szelíden hívogató hangod...
Féltve őrzött emlékek
hazug szavakat suttognak,
melyek sose léteztek.
Élt egyszer egy piros kakas,
nagy háreme volt neki,
mégis kedvetlen volt mindig,
mi baja van, ki érti.
Fáj a tehetetlenség,
Fáj a hiány, fáj a düh!
Fáj a szeretetlenség,
Fáj, mert terjed, mint a rüh.
Az év új, az arc a régi.
S régiek a karcok.
Hideg éjszakában csendül a dal,
magányom csendjében lassan elhal,
könny húrjain reszket a fájdalom,
emléked éltet, óvón átkarol.
Minden csak egy pillanat,
gyorsan múló, becsomagolt hangulat.
Én megélem-e, mit nekem osztottak,
figyelem-e, hogy amit adnak,
az aranyló színeket vagy feketét takar.
Covid-19
A vírus előtt volt egy másfajta élet,
olyan, ahol a rettegés nem volt szükséglet,
a maszk sem volt az élet velejárója,
csak az hordta, ki felesküdött, hogy az életeket gyógyítja,
még éreztük a friss levegőt minden porcikánkban,
és nem fürödtünk a magány kínzó bánatában,
helyette éltünk, ahogy csak lehetett,
odamentünk, amerre csak vitt a képzelet...
Jelenleg nincs elfogadásra váró versed
Üresek az ívek,
szótlanok a napok.
Maszk rágta mosolyod
félelembe fogyott.
Te már sajnos nem lehetsz velem,
Életed szinte el se kezdhetted.
Arra, ami történt, nincsenek szavak,
Hiányzol nagyon, s ez mindig így marad!