Fájdalom
Sebzett szívek
Intelem okán
Csak sebhelyek maradtak.
Sokat akartak...?
Egyedül... Csendben... Szomorúan...
Az örök, kínzó szenvedés kapujában.
A végtelen álomnak tűnő dalnak egyszer vége,
Nem marad más utána, csak könnyű, színes pillangó képe.
Minden halott, amit régen szerettem
Elviselhetetlen nyomás,
Lelki fájdalom, szánalom.
Hazugok az emberek,
Fáj nagyon, fáj nagyon...
Eltelt hatvan az életemből,
de tízet átaludtam,
így ezt az időt éveimből
most le is vonom gyorsan!
...és ők csak mentek...
...és csak mentek,
nem kérdeztek,
némák lettek,
de ott belül,
mélyen vágytak,
emlékekben
szép szót vártak,
szerelemest...
A Kurfürstenstraßen némán bólogattak a fák,
Napos őszi délelőtt ajtótlan némaság.
Repedtsarkú, ódon magány,
Kilincstelen, fekete ajtó-homály.
Ami velünk történt,
olyan csoda,
amit sok ember
nem él át soha.
Ha itt és most ezen a fehér ágyon el kell mennem... ám legyen.
Nyugalmat adnak az őszi képek ablakomból ezen a világos helyen.
Nem is lehetne zordabb és komorabb a mai nap.
Hogy a szobában csak mi ketten... a gondolataim meg én maradt.
Vénember egy percnyi gondolata
Egyre csak múlnak a szürke napok,
És e szürkeséggel én jóllakok.
Nem kívánok kóstolni többé már
Semmi új ízt, nem csalogat, nem vár.
Érintésed lángja szívemnek
becsapott szerelem, zokogta,
ősrégi vágya, mert nem volt
jelen magaddal terhelt szíved
a mában, kobakod tetted nevetve
homokba újra, midőn fránya
hitvesedként rákkal estem kútba.
Sötét ösvény vezet időtlen,
Itt nem jár már az idő sem...
Tán még nincs itt az ideje, hogy megbocsáss,
És tudom, még oly keserűek e szavak,
de hidd el, minden kimondott szó,
mint rózsatövis,
engem legbelül ugyanúgy
fájdalmasan szúrnak.
Lépteim elmosódnak mögöttem,
Ahogy könnycseppjeim elfojtva lenyelem.
A múlt, mi kínozza lelkemet.
Egy tett, mi lerombolja életem.