Fájó hiány
Te voltál a legnagyobb támasz,
Tudtam, hogy történjen bármi,
Jóban, rosszban velem tartasz.
Éledő emlékeim között járok,
telik az idő, múlnak az évek,
fogynak a könnyek,
gyűlnek a mosolyok.
Már csend van újra bennem,
szelíden fáj a hiány.
Lepergett lombú fák alatt
hallgatag kőhalomba zárt,
hűvös magány
tanítja évek óta,
ami a holtak bölcs hagyatéka:
ahol szeretet él...
Hagyd rám.
Engedd, hogy tomboljon haragom!
Tomboljon az izzadó fájdalom!
Zúzzon össze mindent, mi kedves nekem.
Mikor este kihunynak a fények
S a szobámban egymagam vagyok
Felidézem Édesapám arcát.
S könnyes szemmel így fohászkodok...
Állj meg vándor, itt, e sírnál,
De ne hullajts könnyeket,
Mert aki e sírba leszállt,
Békességben szendereg.
"Ember, tetted hová vezet? " című vers válasza
Ó, ég és föld s mindenség ura!
Esengve borulok eléd,
lehajtott fejjel, gyermeteg szívvel
szólnék, nem csupán, mint "alkotásod",
hanem mint az EMBER,
a tenmagad képmása!
Kedves, napbarnított Kincsem,
hiányod egyre fájóbb nékem!
Félve lépek az avaron,
ne zavarjam szelíd csönded,
virágcsokor a kezemben,
elhullott már minden könnyem.