Fény
A kifeszített égbolt csöndes ablakán
Gondoskodó karok tárultak ki lassan...
Csillag szikrázott föl kozmosznak ruháján,
Erős kéz tartotta teremtő markában.
A kéz kezet talál,
A szív szívre talál,
A szeretet szeretetre,
A fény fénylő életre
egészen, mert másképp nem lehet,
teljes lényemmel vagyok, ki szeret,
éjen át s napon át, át- meg átölellek,
odakinn levelek remegnek
Olykor sötét
és borús,
a remény nem lakja.
Olykor a szív csak
megszokásból dobban.
Csöndes este dőlt a fákra,
bíbor arca elborult;
zárta csőrét némaságra,
s rejtekére elvonult
mintha
a szerelem...
mint ha a féktelen
boldogság beteljesül
ebben a mélységben
csak a csend
csak az ámulat
csak a béke él...
Az álmok, vágyak tovaszállnak,
Emléket hagynak a pusztuló világnak.
Miért válik ismét minden köddé?
- Mert, mi emberi, nem lehet örökké!
Megjöttél
A szél a te illatod lengi,
A madarak a te szavaid csicsergik,
A csillagok irigykedve mosolyod nézik,
A szivárvány a te szépséged fecsegi.
Csontok összekoccannak,
Naftalin lebeg a szobában,
Sötétség. Idegen a lábnak,
Elzártak valami koszos cellában.
Szoknyaként bukik szememre két szenes,
repeső szárny, varjak színes-kormos tolla
csiklandozza torkom, csepegve-csorogva
folydogál a télnek vége, s körmével égnek
meredve repeszti a mennyre fagyott kéket.
Magamba szívom sötét szobám magányát,
s egy falatnyi napfény szűrődik
be a kulcslyukon át...
Kis gyertya pislog a szobában
Csak hallgatja hogy kopog az eső.
Társa nincs már kivel korábban
Éjjel-nappal írtak a gyertya meg Ő
Még nincsen rajta semmi karc,
Tej ette csupán fogát,
Puha bőre, mint a vaj,
Nevetése tölti be a szobát.