Fény
Hallgasd meg a szív szavát,
Figyeld meg az érzelmek tavát,
Olykor csendes, olykor viharzik,
De mindig szól hozzád.
Ezüstös fényénél könnyet ejtek,
Fekete égen szomorúan mosolyog rám.
Lobog még...
de véle porlad,
kit szeretünk oly` régen,
mint kialudt tüzek, tűnnek el
földhalmok tengerében...
Megíratlan versekben színezem tavaszom -
szavak, rímek között kövek csendjét hallgatom.
Csokrom néma szóvirágból, pipaccsal teli,
vörös árnyát esténként a holdfény emeli.
Még van fény a szememben!
A nappalok túl fényesek,
Az éjszakák sötétek.
A percek rövidek, a másodpercek évek.
Látod a holdat?
Vajon te is csodálod?
Teljes fényében
Világítja meg a szíveket
S az egész világot.
szürkeség
Barátságtalan, szürke arcát
mutatja a tél,
s nem szült havat
az ég.
Gyere, május, simogasd meg szívemet,
Tavasz melegét csókolgasd arcomra,
Felejtsem el azt, kit elveszítettem,
Olvaszd fel bennem a téli fagyokat.
Egy pillanat volt az egész,
aztán csak néztük ketten
ahogy elpislákol a fény,
s egyedül maradtunk a sötétben.
Testemen selymes paplan,
Megvéd hidegben s fagyban.
Mégis reszketek és fázok,
Párom uTán kiabálok...!
Ha elmondhatnám, amit nem lehet...
Megértenéd, amit most nem értesz...
Hisz a szavaimat még nem érted...
De félek, mire rájössz, késő lesz...
Bíbor aranyban tündöklő sugarak,
igéző a szikrázó fényzuhatag,
mint hócsipke, zúzmara ül a fákon,
alkonypír terül a meseszép tájon.
Botorkálok éjjel, de csak a homály honol,
számomra világos, ám a fátyol ráomol...
Kicsit sunyin néz, majd jön a himihumi rész,
ki tudja még, mit diktál most a cirkuszi ész...
Szeretnék addig élni,
amíg élni kívánatos,
amíg boldog a szív,
és büszkén állhatatos
Fény a sötétbe
Vágyik, az anyag durva
Közegébe, hogy
Megismerje önmagát,
Ereje s hite fokát.