Fény
Sokszor csak annyit mondanék...
Sokszor csak annyit mondanék... hiányzol!
S most miért nem vagy velem?
Magamhoz húználak, csodálnám a szemed.
S most vajon miért nem mondhatom?
S most miért csak emléked ölelhetem?
Ó, hogy milyen szép volt, Istenem, milyen szép!
Mikor rátaláltam, kivirágzott a rét.
Gyermekfejjel szebbnél szebb álmokat kergettem,
gyönyörű pillangók szálltak, repdestek mellettem.
Mélyen barázdált árkot ás testemen az idő,
a lenyugvó nap szárítja, öntözi a májusi eső.
Az ész kószál... a szív sem pihen,
mindenki fut, rohan, siet.
Messze, távol, túl az üveghegyeken
él "egy gyönyörű madár, a neve Szerelem."
Szívében izzó parázs, csőrében jázmin,
bármerre jár, tündér virágzást hint.
Ablak előtt
ad muzsikát
vén szerető,
alkonyi láng.
A kéz kezet talál,
A szív szívre talál,
A szeretet szeretetre,
A fény fénylő életre
egészen, mert másképp nem lehet,
teljes lényemmel vagyok, ki szeret,
éjen át s napon át, át- meg átölellek,
odakinn levelek remegnek
Olykor sötét
és borús,
a remény nem lakja.
Olykor a szív csak
megszokásból dobban.
Csöndes este dőlt a fákra,
bíbor arca elborult;
zárta csőrét némaságra,
s rejtekére elvonult
mintha
a szerelem...
mint ha a féktelen
boldogság beteljesül
ebben a mélységben
csak a csend
csak az ámulat
csak a béke él...
Az álmok, vágyak tovaszállnak,
Emléket hagynak a pusztuló világnak.
Miért válik ismét minden köddé?
- Mert, mi emberi, nem lehet örökké!