Fény
Az álmok, vágyak tovaszállnak,
Emléket hagynak a pusztuló világnak.
Miért válik ismét minden köddé?
- Mert, mi emberi, nem lehet örökké!
Megjöttél
A szél a te illatod lengi,
A madarak a te szavaid csicsergik,
A csillagok irigykedve mosolyod nézik,
A szivárvány a te szépséged fecsegi.
Csontok összekoccannak,
Naftalin lebeg a szobában,
Sötétség. Idegen a lábnak,
Elzártak valami koszos cellában.
Szoknyaként bukik szememre két szenes,
repeső szárny, varjak színes-kormos tolla
csiklandozza torkom, csepegve-csorogva
folydogál a télnek vége, s körmével égnek
meredve repeszti a mennyre fagyott kéket.
Magamba szívom sötét szobám magányát,
s egy falatnyi napfény szűrődik
be a kulcslyukon át...
Kis gyertya pislog a szobában
Csak hallgatja hogy kopog az eső.
Társa nincs már kivel korábban
Éjjel-nappal írtak a gyertya meg Ő
Még nincsen rajta semmi karc,
Tej ette csupán fogát,
Puha bőre, mint a vaj,
Nevetése tölti be a szobát.
Zúzmarás fák alatt
fagyos föld felszakad,
sötétből kibújik,
a fény felé nyúlik,
napon még szundikál
hófehér kis virág.
ma úgy döntöttem, hogy nem
váltom meg a világot - némán
állok és nézem a kék eget...
nem hatok egyre, sem egymásra,
nem kell több, csupán egy szelet
a szabadságból, de nemcsak úgy
félvállról... ígérem, véletlenül sem
görbítem meg a teret, ahogy nem...
Üvegpohár peremén megtörik a fény,
hideg külsejére szorítom a kezem.
Elterülök gondolataim hűs ölén,
agyalok, vajon hol járhat a végzetem?
Mi lenne, ha az emberek a fényt látnák,
Körülöttük a sötétséget elhagynák,
Mi lenne, ha pénz helyett mosolyt lopnál,
Élj meg minden percet, barátom, s ne tékozoljál.
Fogy a levegőm, ma
egész nap fuldoklok,
feszít és lehúz -
nincs ellenszer...
Sodró bódulat...
Varázsos
Fény a napsütés,
Mindent életre serkent.
Szívre hat a késztetés,
Jő életérzés...
Virágoknak mezején
ott állok én.
Kitárt karjaiddal ölelnél,
és a szerelem tengerén
át együtt repülnénk.