Fény
Sötét éjszaka van,
csillagok a lámpák
az út két-oldalán.
A visszapillantó rezeg,
torz végtelenek.
Elhűlő időnek
hangtalan erdején,
elveszett virágok
zöldbársony mezején,
által botorkálunk
fényesség ösvényén.
Fáknak lombjai közt
nem dalol a madár...
Hajnali fény sugárzik ablakomon.
Vidám napom lesz ma, így érzem.
Pihenten nyitom ki két szemem,
mert mosoly ébredt a fénytől arcomon!
Szivárvány, még nem láthattalak,
a szem által nem vagyok szabad,
mégis olykor csal a képzelet,
esőcseppben ott vagyok veled!
Természetesen és
könnyen jön a szó,
jön, ahogy az eső,
a fagy, a hó,
a gondolat nem perzsel,
nem éget, mint a nap,
egyszerűen csak fényt
és meleget ad...
De jó megint újra látni, július...
Pszt! - ily szépet még nem hallottam sohasem,
dalol nekem egy apró fülemüle,
s lám, ragyogó, zamatos a rózsakert.
Te vagy az élet,
A pont és a tér,
Tudatod ébred,
Majd aludni tér.
Hiszek a mindig kimondhatóban,
a fenséges és magasztos jóban.
Hiszek az álmodozó önmagamban,
a két kézzel megfoghatóban.
Vannak vízcseppek a szívemben,
minden vége-szakadásnál a szemembe folynak,
nem hat rájuk a gravitáció, hisz a lélek
nem test.
Mint a gúnyszó varjúfa-begy,
csipák csendje pöröl veled,
felhő keblén szürcsöl a hegy
édes búzavirág-tejet,
ahogy rojtból szikrát szór rám
égi tavam, égi tócsám.
A csendnek a perceiben érzem, hogy átkarol a fénye,
Akkor világlik ki, mekkora a jövőnek a reménye...
Az ég távoli csillaghalmaza a csendet sugározza,
És csukott szemmel látom, a csendnek is van szivárványhídja!
Mikor még hal voltam, kis ugri béka,
mindenem volt a víz, kék öbleiben
bujkáltam, opálos rejtekeiben
bizsergő sodrások hívtak játékra.
Ima Szentlélekhez
Szélben hadd legyek áldás!
Súgni Tanácsot, a mázsás
Terheken egyet emelni,
Helyben, időben lenni.