Föld
Figyelj, égi vándor, Földünk egy nagy színház.
Darabokat írja fent egy égi firkász.
Játszanak premiert minden szegletében,
sok helyen vasfüggönyt engedik le éppen.
Messziről hallani a pergő dobok ritmusát,
Hegyekről belátni a Magyarok birodalmát.
Európa és a világ más hegyeit látva,
Számomra a Magas-Tátra a csúcsok királya.
Téglás rémült napja
A
Vihar,
Mit sosem
Láttam itt én
E föld kerekén,
Hát azóta se még.
Repül a csend álomszárnyon,
Tél-tündér sétál havas tájon,
zúzmarát lehelt a hajnal
ropogó hó s kemény faggyal.
Sóhaj száll az esti szélben,
bogár koppan szürke fényben.
Halk ima kéri az áldást,
bűnös szív a megbocsátást.
Hét pici törpe
mind leült a földre.
Sokat tanakodtak,
nevet választottak.
Korai hó hullása közben
Régi, kedvenc zeném hallgatom.
Míg messzire száll az én lelkem,
Felsír bennem egy régi dalom:
"Majd lesz családom,
Bizony lesz nekem.
Mézillatú nyár jázmin permete lebben
nyár végi esőktől újra nedvesebben,
a Nap, mint az olaj, a hegy mögött úgy fénylik,
a lanka sokszínű virágait fénnyel ékesíti...
Engem nem izgatnak a világi dolgok,
mit ember gyűjt össze, tornádó széthordott.
Földi lét porában mit ér puszta létünk,
ha szeretethiány az, amiben élünk.
Hallgasd a Föld szívét,
csak miértünk dobban.
Ezért kéne nekünk
megbecsülnünk jobban.
Gyerekek futnak
A mezőn, pillangókra
Vadásznak talán,
Harminc éve az apjuk
Szaladt a lepkék után.
Rézülepű, arany fodrokba szegte lángjait a kései nap,
Egy-egy üszkös, lomha fát a nyakába vett,
S a tikkadt tarlók sötét árjai úgy borzonganak,
Mint a megfáradt, rongyos vénemberek.
Rabként élem víg, bús perceim,
a négy fal lett a legjobb barát,
ablakba bámul a nyugvó Nap fénye,
s kutyák jelzik, van itt még világ.
A káosz mérgezőn feldúlja elveivel e világot,
tiszta, szent forrást lassan
délibábbal sem látunk...