Füst
Szél hátán szállong a kósza harangszó,
földszagot forgat a kertben az ásó,
a vén szilvafában a szú még perceg,
fészkében a parázs álmosan serceg.
Van az, amikor úgy szívből,
igazán... és van, amikor nem
vagyok több - csak egy lány
az utca túlsó oldalán, ahol a
falakról édes füst csorog, az
utolsó slukk a legjobb dolog -
mondd, minek is legyünk
boldogok? Kinek kell a folytatás...
Téren játszó szélben
visszaérkezett,
faggyá váló kékben
függ a tó felett.
...Bujdosnak emlékeim,
Valóságnak üstjében
Elforrnak reményeim.
Mint kő a hegy, az ősz figyel,
s lapul beéri ennyivel,
kifent élén a fergeteg
hattyút dalol és elreped,
a csend suttog, s a félelem
avarba gyűjtve ég velem,
a szél fokán, a szál kékjén
gomolygunk mi, a fák és én.
Leoltottuk már a villanyt,
de még nyitva a garázs,
látom, hogy a kazánunkban
piroslik még a parázs.
A mesém még tegnap kezdődött:
A macska a tetőn időzött.
Fente a fogát pár egérre,
egyet már kiszemelt előre.
Készen kaptam, elfogadtam, gyűlöltem, nem tagadtam.
Elsodort a csalfa vágy, magányt ostromló délibáb?
Függőd lettem, de elkéstem, versenyre kelni kegyetlen.
villódzó fénycsóvaözön,
sugárban hányt öröm,
mind kint fekszenek a kövön,
kóros áhítattal bámulnak,
és a zenébe együtt részegednek bele,
velük tartok, kívánom, kapjanak el,
így belevetem magam a Dunába,
és semmit sem érzek...
Mint ezernyi máglyarakás, úgy ég,
az eget fekete füst tépi szét.
Mint egy pokolbéli só, ez a látvány,
szörnyű sötéten ragyogó tűzorkán.
Némaság, köröttünk csak csend,
Füst imbolyog a magasba, mélyen, némaságban
Ereszkedik a téli este,
Becsukja szemét egy havas téli nap.
Mécsesek fénylenek
a lelkek néma mezején,
virágok illatát érezni az elmúlásban...