Gondolat
Táncol a szél,
kellemes hangon zenél,
majd óvatlan pillanat,
megfordul, messze szárnyal.
elégnek lenni, vajon nemcsak egy mítosz?
nemcsak egy láng, ami belülről kínoz
és felemészti minden csontomat,
egy perzselő, értetlen, sejtelmes gondolat.
Sok szép gondolat átsuhan agyamon,
papírra vetem, ezt veszni nem hagyom.
Megjelent pár soron átfutok még egyszer,
szívembe bevésem nagyszerű érzésem...
Mikor aznap megláttalak,
átértékeltem mindazt,
mit addig tökéletesnek tartottam.
Egy álmos völgyben járok,
és semmit sem látok.
Minden szellem már rég halott,
így semmi jót nem várok.
A déli napsütésben még nem látszik
a halál.
Írom a versemet...
Lám, milyen érdekes!
Benne az olvasó csak megnyugvást keres.
Mintha magok közül
csak úgy válogatna,
mintha rá az egész nem is igen hatna.
Ellep nyakig egy ösztönös őrület,
és én őrzöm az érzést hűen,
hébe-hóba egyhangúan,
itt-ott emésztő tűzbe merülten,
talányos árnyak közt bolyongón
bámulva a mozgalmas közelséget,
a virrasztóbogarakat és a létet.
Kettő bennem,
mi harcát dúlja
reménytelen,
kettő bennem,
mi lassan öl.
Csak ballagtam és hallgattam, mit mesél az utca.
Rég letűnt időkről, mely nem lesz soha.
Némán figyeltem, hogy repül fölöttem az idő.
Szívemre rátelepedett egy igen súlyos kő.
Elképzelem a világot
meseszépnek,
elképzelem
fehérnek s tündöklésnek.
Egymagam a szélben állok a végtelen mélységben.
Rideg árnyak arcon vernek, szemem kérve kérdez,
némán tűröm... nem felelnek...
Gondolsz néha rám, mikor leszáll az álmatlan éj?
Hogy lehettünk volna csillagok az univerzum peremén.
Gondolsz néha arra, hogy fogod a kezem?
Milyen lenne egy más világban összefonódva veled az életem.
Érzed néha, hogy ajkam megrezdül arcodon?
Talán ott vagyok olykor, hogy ne érjen fájdalom.