Gondolat
Az idő. Mint folyó, sodródunk vele,
Élet. Vitorlát dagasztó, hűsítő szele.
Ha a múltban élsz
és a jövőtől félsz,
a jelent úgy véled,
szerencse, ha túléled...
Perzselő, forró nyárban
küldöm vágyaim sóhaját,
augusztusi csillaghulláskor
kérem szíved bocsánatát.
Sajnálom bármit is tennék szívem nehéz
Lakásomba bebújva csak hallgatom a sok pléhdobozt
Hogyan zenél
Vihar tépi a a fákat s odakint az égbolt dörög
Csak dörög
Fals dallamot játszik hozzá villogtat a villámszóró
Zenész
Feketén tartja kezében a várost a haragos égbolt...
Nyomokat hagytál a homokban,
Szívembe zártalak titokban,
Követem álmaim,
Hozzád sodort a hullám,
Türkizen morajlik,
Titkokat súg nekem az óceán.
Ez erény a gondolkodónak,
kiben szárnyal sok-sok gondolat.
A déli napsütésben még nem látszik
a halál.
Írom a versemet...
Lám, milyen érdekes!
Benne az olvasó csak megnyugvást keres.
Mintha magok közül
csak úgy válogatna,
mintha rá az egész nem is igen hatna.
Azt gondolhatnák, hogy idebent minden tiszta,
nem látják a sarkokat, lapul ott por, mocsok.
Üvegpohár peremén megtörik a fény,
hideg külsejére szorítom a kezem.
Elterülök gondolataim hűs ölén,
agyalok, vajon hol járhat a végzetem?
Látod, Kedves, látod, hogy múlik el ma az év?
Régen volt, hogy érkeztél, már olyan nagyon rég.
Reggeli fény, s a múlt történésén veszek el,
nyílt ablakomnál gólya emléke kelepel.
Nem siet sehová álmos, őszi fényben,
csak hömpölyög lassan a gyönyörű Körös,
homályos tükröt tart, s a pompás enyészet
önmagát csodálja a vízfolyam fölött.
Szellemjáraton ült a vasfogú idő -
elmúló és jövő, korom-porát hintő,
délibáb a lázas tegnapok emléke,
borostyánon zöldell holnapok reménye
Bíborban ragyog az est palástja,
hegytetőn táncol a napsugár,
ma árnyékos portrét fest a tájra
a szunnyadást hozó csendfutár.